8. Békülés (Jungkook szemszög)

Kiakadása egyáltalán nem lepett meg, hisz mióta elsőnek meglátta azóta szerelmes volt barátomba.
Bár sose értettem miért hisz nem is ismeri. Csupán csak látásból. Utáltam az ilyen felületes szerelmeket. Egy ember nem szerethet bele valakibe csupán a kinézete miatt, és nem a belső értékei miatt.
- Figyelj, Han, meg volt rá az okom. - válaszoltam nyugodt hangnembe.
- Nem érdekel! - tartotta még mindig a magas, s erőteljes hangot.
- Velem te ne beszélj ilyen stílusba megértetted?! - emeltem fel én is a hangom. - Egyenlőre én vagyok az idősebb! Addig add meg a tiszteletet! - parancsoltam rá. Nem bírom ilyenkor. Annyira tiszteletlen tud lenni, hogy az már nem igaz.
Semmit nem szólva viharozott ki a szobámból. Nem zavart. Teljesen jogtalanul akadt ki. Jimin az én barátom, azt teszek amit akarok. Nem fogok miatta jó pofizni neki. Ő se tesz értelem semmit. Meg amúgy is, most főleg nem. Tiszteletlen, holott semmi okot nem adtam rá hogy az legyen.
Olyan zavaros most minden. Egy nap alatt a megszokott életem. Pont az utolsó évembe. Ahj pont a legrosszabbkor. Holnap még beszélnem kell azzal a két jó madárral. Na az lesz még egy érdekes menet.
- Jungkook! - kiáltott  édesapám. Hogy itt sose lehet pihenni.
- Megyek! - kiabáltam vissza, s nagyot sóhajtva felálltam helyemről. Lomha léptekkel trappoltam a társaság felé. Mindenki ott volt. Anya, apa, és a húgom. Már megint mi rosszat tettem? - Mit csináltam megint? - tettem fel a kérdésem egy sóhaj kíséretében.
- Miért kiabáltál rá a húgodra? - annyira tudtam. Mindig ezt csinálja. Ha valami nem úgy történik ahogy ő szeretné akkor egyből megy anyáékhoz panaszkodni.
- Ahj nem unod még? - nézek Han-ra. - Mindig úgy kell tennem ahogy nektek jó. Én már nem bírom. - akadtam ki, s fogtam magam és eljöttem otthonról. Csak sétáltam, és agyaltam. Mindent elrontottam. Eddig annyira tökéletesen ment minden de, jött Ő és megváltoztatta az életem egy nap alatt. Nem hiszem el hogy ilyen érzéseket tud kiváltani belőlem. Mégis miért? Miért történt mind ez ilyen hirtelen? Egyáltalán ki ő hogy megteheti? Ahj, miért kell nekem ennyit agyalnom?
Hosszú időkig csak sétálgattam míg elértem egy parkig. Ám még itt is folyamatos pörgött az agyam, s kérdések zápora zúdult rám. Egyszer egy kezet éreztem meg vállamon. Odakapva tekintetem pillantottam meg azt a lányt aki a terápián is volt, Narit.
- Szia. - köszönt rám mosolyogva. Mit keres ő itt?
- Szia. Hát te? - néztem rá csodálkozva. Erre még nem láttam. Vagy lehet csak akkor nem foglalkoztam vele.
- Csak sétáltam, és megláttalak. Gondoltam köszönök. - mosolygott még mindig. Kedves lány de, egy kissé furcsa.
- Nem ülsz le? - kérdeztem. Nem akarok most egyedül lenni, és az ő társasága legalább olyan amit el tudok viselni.
- Ha nem zavarlak. - ült le. Furcsa mód egész jól el tudtunk beszélgetni. Remek társaság volt. Mesélt a családjáról, s én is az enyémről. Sokban hasonlítottunk. Mind a ketten "kívülállónak" érezzük magunkat akár a családunkban, akár magába a világba. Azt is megtudtam hogy színész szeretne lenni. Érdekes, nem néztem volna ki belőle.
- Akkor művészeti iskolába vagy? - kérdeztem rá mivel magától nem mondta.
- Nem. - válaszán kicsit meglepődtem amit észrevehetett mivel magyarázni kezdte miért is nem. - Tudod mikor jelentkeztem középiskolába akkor még a szüleimmel éltem. Mint említettem mindig is színész szerettem volna lenni de, apám ezt nem engedte. Azt mondta azzal úgy se tudok mit kezdeni mivel nem biztos hogy befutok. Ezért legyen egy normális szakmám ami számára az ügyvéd volt mondván hogy "Ügyvédekre mindig szükség van.". Így elküldött egy gimnáziumba, hogy utána tudjam folytatni a tanulást és meglegyen a diplomám. - mondandója végén nagyot sóhajtott. Szegény lány. Nem értem miért kell megfosztaniuk az álmától. Én nem tudom mit tettem volna ha a szüleim nem engedték volna a művészetit. A szülőknek támogatniuk kéne a gyerekét, és nem lebeszélni. Jó, igen, kockázatos de, ha visszatartják az embert az úgy még rosszabb. - Na de nekem ideje menni. Örülök hogy találkoztunk. - állt fel mire én is így tettem. - Szia. - intett, s már el is ment.
- Szia. - köszöntem. Megnéztem telefonomon az időt. Rájöttem hogy nekem is ideje indulnom, és már mentem is. Narinak köszönhetően ki tudtam a fejemből verni a Jiminnel való ügyemet. A fejem nem sajgott a sok gondolkodástól, és végre ki tudtam kapcsolni. Úgy éreztem hogy minden rendben van. Rendben huh? Belegondolva semmi sincs rendben. Épp darabokra hullik az életem. A családom egyre jobba kezdi éreztetni vele hogy egy senki vagyok a szemükbe, a legjobb barátom látni se akar. Egyedül ami megmaradt az a "hírnevem", ami annyit jelent, hogy bármelyik lányt egy csettintésre megkapom az osztályból. Ezzel csak az a baj, hogy nekem már egyik sem kell egyedül Hyuna. Nem tudom mi vonz benne ennyire. Talán a megközelíthetetlensége. Megmagyarázhatatlan érzést érzek a közelébe. Annyit tudok hogy akarom Őt. Bármi áron.
- Mégis hol voltál? - édesanyám ideges kérdése fogadott egyből amint meglátott.
- Csak sétáltam. - rántottam meg a vállam, s már indultam is a szobámba. Semmi kedvem nincs most egyikőjükhöz se. De, miért is lenne csak egyszer úgy ahogy én akarom.
- Állj csak meg. - parancsolt rám.
- Mi van? - kérdeztem flegmán. Ha ő ilyen velem én se leszek másabb.
- Mi az hogy mi van?! - emelte fel hangját. - Egyenlőre még én tartalak el addig tisztelettel beszélj velem! - utálom mikor ezt hozza fel. Ezért is várom már hogy vége legyen ennek az évnek, és mehessek el.
- Akkor mit szeretnél még? - kérdeztem gúnyos hanggal. Unom már ezt az egészet.
- Elmondanád miért vagy ilyen a húgoddal? - már megint ez.
- Ugyan milyen? Számon kért mert összevesztem Jiminnel holott semmi joga hozzá. Tudom hogy teljesen bele van zúgva de, könyörgöm semmi esélye nála. - lehet hogy ez durva volt de, ez az igazság. Ismerem Jimint biztos nem állna le vele.
- Ezt miért kellett?? - húgom sírós hangja csapta meg hallójáratomat.
- Han... - folytatni se tudtam mivel elszaladt. Anyám csak a fejét csóválva ment utána. Egy nagy sóhaj kíséretébe bevetettem magam a szobámba, s az ágyamra dőltem. Tudom hogy most nagyon megbántottam de, igazam volt. Jimin nem olyan akinek az ilyen lányok jönnek be. Főleg hogy a húgom, ráadásul még kicsi hozzá.
Annyit gondolkodtam ezen, hogy elnyomott az álom. Csak reggel ébredek fel a telefonom csörgésére.
Szemeimet nagy nehezen kinyitva vettem elő telefonom. Az éles fény egyből bántani kezdte a szemem. Mikor már kezdtem megszokni megnéztem az időt, és egyből tudatosult bennem hogy 20 percem van a készülődésre. Villám sebességgel rohantam be a fürdőbe. Egy gyors tusolás után felkaptam magamra valami ruhát, bedobáltam a táskámba a könyveimet, s már indultam is.
Szerencsémre még csengő előtt értem be, így kifújva magamat huppantam le helyemre. Nemsokára Jimin is megérkezett aki mellettem foglalt helyet. Furcsa volt, a feszültséget szinte tapintani lehetett kettőnk között. Igazából nem akartam hogy ez legyen. Azt akartam hogy minden olyan legyen mint régen. Hogy tudjunk normálisan beszélni, hogy együtt jöjjünk suliba, hogy végre minden normális legyen.
Egész nap kerestem az alkalmat hogy megkérdezzem nem e beszélnénk meg de, egyszerűen nem találtam. Nem tudtam hogy kezdjek hozzá. Hisz nem állíthatok oda csak hogy:"Csá haver nem akarsz ma átjönni. Dumálni kéne." Vagy mégis?
Utolsó óra. Már muszáj vagyok odamenni. Rászánva magam totyogtam el a padunkig ahol most nem állt senki. Leültem barátom mellé, s szóra nyitottam a számat.
- Figyelj, Jimin... - kezdtem bele.
- Hm? - kapta rám a tekintetét. Meglepett volt.
- Nem jönnél ma át? Beszélnünk kéne. - hadartam el de, remélem azért megértette.
- Haver, öhm...nem gerjedek a pasikra ugye tudod? - viccelte el. Istenem, ilyenkor legszívesebben megütném.
- Nem úgy. - forgattam meg szemeimet.
- Jah, persze. Mikor? - belegyezését hallva egy kis boldogság töltött el.
- Suli után? - minél hamarabb túl akarok rajta lenni.
- Rendben. - egyezett bele, s már be is csengettek. Az egész óra csigalassúsággal telt. Lehet azért mert kissé izgultam vagy csak mert utálom a kémiát. Egész órán csak a padon feküdtem. A tanárt úgy különösebben nem érdekelte mit csinálunk csak nyomatta az anyagot. Ám egy beszélgetésre felkaptam a fejem.
- Ugrott a kajálás. Ezzel a hülyével megyek haza. Átmegyek hozzájuk megbeszélni a dolgokat. - padtársam beszélgetett az előttünk lévő lánnyal. Együtt kajáltak volna? Ennyire jóba lettek ilyen rövid idő alatt? 
- Aztán tudod, óvatosan. Még a végén az ajtókeretbe ütközöl! -  nevettek fel egyszerre. Tudom hogy mire céloztak. Szóltam volna de, jobbnak láttam csendbe maradni. Nem hiányzik megint a veszekedés.
- A végén aztán úgy járok ahogyan te reggel. - együtt jöttek suliba? De Jimin később jött be. Lehet csak nem akartak feltűnést. Most már biztos vagyok benne. Köztük lesz valami...
- Ezt még visszakapod! - vágta oda neki a lány, s ki is csengettek. Összepakoltam a cuccaimat, és mentem volna ki, ám Iseul az utamba állt. Tekintetét látva elkapott az undor. Úgy látszik a tegnapi mondatát komolyan gondolta. Ugyan már, még hogy megbánom. Kikerülve őt mentem ki a teremből. Jimin már ott állt az ajtó mellett.
- Majd ezt meglátjuk Hyunácska, még meglátjuk! - kacsintott az elhaladó lányra, s karomba kapaszkodva vonszolt ki az épületből. Egyikünk se szólalt meg egész úton. Csak lassan lépkedtünk egymás mellett míg a házunkhoz nem értünk. Kinyitottam az ajtót, s egyenesen az emeletre vettük az irányt, a szobámba. Magunkra csuktam az ajtót, addig Jimin leült az ágyamra, s tekintetét rám szegezte. - Miről kéne beszélnünk? - tette fel a kérdést mire én sóhajtottam egyet. Nem akartam egyből így kezdeni de, tudtam hogy ő a lényegre tér.
- Szeretnék bocsánatot kérni tőled amiatt, ami tegnap történt! - kezdtem bele. Láttam rajta hogy ideges mivel felállt, és elkezdett körbe-körbe járkálni. Nem tudtam mit tegyek csak tehetetlenül álltam, s egy pittyegő hang ütötte meg hallójáratomat. Az én telefonom nem volt, így kizárásos alapon csak a Jimin lehetett. Nem hívták csak egy üzenetet kapott. - Ki az? - kérdeztem félve mire sóhajtott.
- Hyuna. - válaszolt, s visszaült ágyára. - Akkor, miről is lenne szó? - ejtette ki érzelem mentesen a szavakat. Nem válaszoltam. Némán álltam csak aminek hatására láttam hogy egyre feszültebbé vált. - Elmondod, vagy rendezzem át az arcod, ahogy te rendezted át az enyémet?! - emelte fel hangját aminek hatására egyre nagyobb, s kínosabb csönd következett.
- Van köztetek valami? - törtem meg végül. Lehet nem az lesz ennek a következménye amit én várok de, muszáj volt megkérdeznem. Arca egyből egy fintort, és meglepettséget vett fel.
- Ez most nem komoly igaz? Nem vagyok olyan mint te. - válaszolt mire én kénytelen voltam felnevetni. Ezt ő se gondolhatta komolyan. Mindenki tudja hogy ugyan olyan mint én. Reakciómon csak felmorrant mire én abbahagytam a nevetést.
- Neeem, mert te olyan ártatlan bárányka vagy. - válaszoltam szarkasztikusan. Arca egyre jobban pirosodott az égető dühtől amit szavaim váltottak ki belőle.
- Ha csak ezért hívtál el is mehetek. - indult meg az ajtó irányába mire én ráfogtam csuklójára.
- Nem. - sóhajtottam fel. Annyira nem akartam ezt. Az egész olyan kellemetlen volt. - Mint mondtam szeretnék bocsánatot kérni. Szeretném ha az lenne mint régen. Tudom, hibáztam de, én bízok benne hogy meg tudsz bocsátani. Jó ember vagy Jimin. - eresztettem el egy mosolyt. Válaszul ismét egy meglepett arcot kaptam.
- Nekem...gondolkodnom kell. - viharozott ki szobámból, ezzel magamra hagyva. Tény hogy nem így kellett volna. Nagyot sóhajtva dőltem hátra ágyamon. Nem akarok ismét ezen gondolkodni. Annyira bonyolult minden. Miért írt egyáltalán Hyuna Jiminnek? Tuti van köztük valami csak titkolják. Nem értem miért. Megérteném. Nem vagyok én annyira rossz ember. Lehet sokszor elvesztem a fejem de, alapjáraton nem vagyok ilyen. Tisztába tartanám a választását.
Elmélkedésemet egy idegesítő zaj zavarja meg ami nem volt más mint telefonom. Ilyen hamar átgondolta volna? Ám nem Jimin volt az. Nari írt. " Nagyon örültem hogy ma láthattalak. Remélem minél hamarabb találkozunk ismét:)" Sorait olvasva egy apró örömhullám szántott végig teljes mivoltomat. Ő valahogy más volt mint a többi lány. Kedveltem. S nem csak azért hogy meghúzzam. Magát az embert kedveltem meg. Valahogy ő más. 
Gyorsan visszaírtam neki, s lementem a konyhába. Étvágyam nem volt, így csak inni mentem. A helyiségbe beérve húgomat pillantottam meg. Szemei vörösek voltak, arca sápadt, haja kissé kócos. Az egész lány borzalmas látvány volt.
- Han.. - szólítottam meg mire rám se nézve állt fel helyéről, és indult volna ki, ám csuklójára fogva megállítottam. - Figyelj. Sajnálom amit mondtam de, ismerem Jimint. Nem kezdene veled mivel a húgom vagy. - ecseteltem neki álláspontomat amit rezzenéstelen arccal fogadott.
- Befejezted? Mert mennék. - rántotta ki karját szorításomból. Nagyot sóhajtva lépkedtem vissza szobámba ahol egyből a telefonom csengése ütötte meg a fülemet. Amint megláttam hogy ki keres elkerekedett szemekkel meredtem telefonom kijelzőjére. Kicsit várva húztam el a zöld jelzést majd fülemhez emeltem a készüléket.
- Gondolkodtam... - kezdett bele. - Megbocsátok. - mondta ki csak ezt az egy szót, s le is tette egyből. Meglepett. Nagyon is de, örültem is neki. Lehet újra minden normális lesz.

7. Békülés (Jimin szemszög)

Azon a rövidke útszakaszon, amit az otthonomig tettem, egy kavicsot rugdostam a járda szélén. Nem tartottam valami jónak a viselkedésemet, de ha őszinte akarok magamhoz lenni, még ha meg is ismerem, nem húznám meg a csajt. Vicces abba belegondolnom, hogy mindenki másképp lát, közben meg nem is vagyok rossz ember. Néha hülyeségeket csinálok, meggondolatlan vagyok, de attól eltekintve normálisnak tartom magam... Már amikor.

A házunk elé érve azonnal berontottam a házunkba, aminek a bejárati ajtaja nyitva volt. Furcsálltam, de amint beljebb tessékeltem magamat a nappalinkba, édesanyámba futottam. Mosolyogva, énekelve fogadott a konyhába, ahogy odaslisszoltam, s leülve a pulthoz figyelni kezdtem mozdulatait. Főzött, s közben mosogatott. Boldog voltam a látványa miatt, hiszen nem sokszor adódik az a pillanat, hogy ilyen boldognak láthassam az édesanyámat. Persze, tudta, hogy hazaértem, mégsem szólt hozzám egy szót sem. Mosolygott. Nekem ennyi elég volt, hogy mindent rendben láthassak.

Pár percnyi szóváltás után felmentem a szobámba, s magamra csukva az ajtót a telefonom rezgését kezdtem el érezni a nadrágom farzsebében. Hyuna üzenetét felfedezve a telefonom kijelzőjén, egy halovány mosolyt kellett húznom arcomra. Megköszönte a cselekedeteimet. Örültem neki, de aggasztott, mert tudtam, hogy JungKook miért ment el arra a terápiára, és miért viselkedett úgy. A képem pedig tovább sajgott. Nem éreztem Hyuna közelében a fájdalmat, de ahogy egyre jobban belemélyültem az önmagamban feltett kérdésekbe, annál jobban kezdtem el azt érezni, hogy a fejem ketté tudott volna hasadni, és legszívesebben üvöltöztem volna az égető fájdalomtól. Ilyen erősen sosem vert meg, de most kivételesen a területének érzi Hyunát. Vicces.

Percekig feküdtem az ágyamon, s csak gondolkodtam. Hyuna, JungKook és a családom volt a gondolataim főbb célpontjai. Hyuna az érkezése miatt, JungKook a bunkósága miatt, amit már elviselni is alig bírok, s a családom. A nap legtöbb részében édesapám dolgozik, s édesanyám pedig a munkahelyéről hazatérve mindig az itteni tevékenységeket végzi. Főz, mos, takarít. Alig van rám ideje, s alig figyeli az én dolgaimat, de ha szükségem van rá, mindig mellettem áll, s jobban figyel rám, mint bárki más.

- Kisfiam, lejönnél segíteni? – édesanyám kissé fáradt hangját meghallva, azonnal a földszinten teremtem. Sosem kellett sokszor kérnie. Mindig ha kért tőlem valamit, mindig mentem, és segítettem neki – Levennéd kérlek a felső polcról az üveget? – kérlelőn rám pillantva egy szavába került, s le is vettem az említett tárgyat a polcról. Amint a kezébe adtam, az arca elfehéredett, ahogy jobban megpillantotta sebes arcomat. Puha ujjait végighúzta felsebzett bőrömön, amire a válaszom csak egy felszisszenés volt, s odakaptam a fájó helyhez a kezemet. Nem szerettem mikor emiatt nézett rám szomorúan édesanyám, de tisztában volt azzal, hogy sokszor okkal kerültek ilyen sebek a képemre – Mi történt veled, kicsikém? – érdeklődve kérdezte meg, s szemeiben szomorúságot fedeztem fel. Gyűlöltem magam, s JungKookot, hogy miatta kellett így látnom azt a nőt, akit örökké szeretni fogok.

- Majd vacsora közben elmesélem. – válaszoltam halkan, s azonnal eltávolodott tőlem, majd visszabattyogott a tűzhelyhez. Nem szólt semmit, csak jelzett, hogy terítsek meg magunknak. Ezt a kérését teljesítve azonnal kerestem két tányért, s evőeszközöket, majd azokat az asztalra elhelyezve az étket is az asztalra tettem, miután édesanyám befejezte annak főzését. Percekkel később leülve az étkezőasztalhoz elkezdtünk enni, majd szó nélkül belevágtam a mesélésbe, hogy pontosabban mi is történt a képemmel – Mi előtt újra megkérdeznéd. – nevettem el magam – Az történt velem, vagyis a fejemmel, hogy jött egy új csaj a suliba, és a mi osztályunkba került és JungKook kinézte magának. És igazából ezzel semmi gond sem lett volna, ha nem azt csinálta volna, hogy kijelentette volna a csajnak, hogy megfektetné. Kiment a lány, akit Hyunának hívnak, és én utána mentem. Elkezdtem beszélgetni vele, hogy elmagyarázzam neki a dolgokat, és Kook meg kijött, és utána meg elkezdett hisztizni, pattogni, hepciáskodni és végül képen törölt. Utána fogtam magam, eljöttem a suliból, sétálni voltam, és... – pillantottam édesanyámra, akinek a falat szinte a torkában akadt a mondandóm közben. Igaz, szólnom kellett volna. hogy nem leszek a suliban, hogy máshol töltöm a napomat, de igazából az ilyenekhez már hozzászokott. Sok ilyenben volt részem, illetve részünk, hogy ellógtam a sulit – utánam jött az új lány és beszélgettünk, sétáltunk, és JungKook is utánunk jött. Megint meg akart ütni. Utána Hyunával voltam sétálni, beszélgettünk, elmentünk fagyizni délután, és ott összefutottunk Kookkal, és mondta hogy volt valamilyen terápián. Amit én kamunak tartok. Mert még ha volt is, akkor is Hyuna miatt ment, hogy megfektethesse, és ezzel azt mutassa, hogy egy ártatlan bárány. – fejeztem be mondandómat, s az evészetet folytattam inkább. Kínos volt ezt így elmagyaráznom, hiszen nem sokszor volt alkalmam ilyenekről panaszkodni. Minden lányt megkaptam, akit akartam. De még azokat is, akiket nem, de részegségemnek köszönhetően mindig azokba bukkantam, akiket nem kívántam magam alatt tudni. De ilyet még nem igazán tapasztaltam sem a magam, sem pedig JungKook részéről.
- Jimin, szerintem minden rendben lesz. Ne aggódj ezen! Ha Kookie bocsánatot kér, próbáld meg azt, hogy megbocsájtasz neki. Hisz együtt nőttetek fel. Olyan, mintha a fiam lenne, mintha az öcséd lenne. Kérlek fiam, bocsáss meg neki, jó? – fürkészte édesanyám az arcomat, ami egyből undort vett fel. Nem szerettem sosem azt, ha így kellett volna rá néznem, de ez esetben teljes mértékben érthető volt az, ha abban a pillanatban olyan arcot vágtam, amilyet. De semmit sem szóltam, csak falatoztam tovább, s amint befejeztük, a tányérokat betettem a mosogató kagylóba, s elmosogattam.

Édesanyám hangját meghalva, hogy felmegy az emeletre a szobájába, nyugodtsággal töltött el. Nem azért, mert érdeklődött, hanem azért, mert mindig miattam dolgozott sokat, s az utóbbi időben gyakran fárad el hamarabb, így mindenben segítek, ha tudok. A mosogatást követően azonnal eltörölgettem az edényeket, majd elpakoltam azokat a helyükre. S amint mindent tisztának tudhattam, felrohantam a szobámba, s összeszedtem a pizsamámnak való felsőmet, s alsónadrágomat, majd a fürdőszobába berohanva megengedtem a vizet. Amint levetettem a ruháimat, a megfelelő tartókba bedobtam azokat, majd a tusoló alá beállva engedtem magamra a forró vizet. Lenyugtatott, s felfrissített egyszerre. Tusfürdőt a kezembe nyomva kezdtem el megmosni felsőtestemet, majd végtagjaimat, s végül arcomat.

Amint végeztem, azonnal leállítottam a vizet, és kimásztam a tusolóból. A törölközőt magamra téve kezdtem el törölgetni magam, majd csípőm köré tekerve az anyagot nyúltam a fésűért. A hajamat megfésültem, ami a víz hatására kicsit összeállt, majd a pizsamámnak használt öltözéket végül felvettem, s kimentem a helyiségből.

- Anyu, ha gondolod, mehetsz fürdeni! Én mára elköszönök. – léptem be szüleim szobájába, s édesanyám mosolyogva pillantott rám vissza. Nem kellett ennél több, hogy tudjam, rendben van – Jó éjszakát! – köszöntem el tőle, s egy apró puszit nyomva arcára, el is hagytam a szobácskát, s a saját területemre tévedtem vissza. Az ágyamra feküdtem és a telefonomat vettem elő, amiben egy nem fogadott hívás fogadott, este negyed tizenegykor – Hát te hogy-hogy hívtál? – hívtam vissza a hívást hagyott felet, s egy lágy hang fogadott.
- Azért hívtalak, hogy holnap reggel nem akarnánk együtt menni suliba? Jó volt ez a nap, és azért örülnék annak, ha nem egyedül kéne mennem. – magyarázkodott a lány, mire felkuncogtam. Aranyos dolog volt tőle, hogy megkért, így egy igent válaszoltam kérésére. Pár percet még beszéltünk, majd egy jó éjt kíséretében letettük a telefont,

A készüléket az éjjeli szekrényemre tettem, s a szemeimet becsuktam, amint a falnak fordultam. Elaludtam. Másnap reggel a telefonom zajára keltem ami most kivételesen nem volt idegesítő. Gyorsan összeszedtem a holmimat, felöltöztem egy egyszerű farmer és kétszer nagyobb fekete felső kombinációjával, majd a bakancsomat felvéve rohantam le a földszintre ahol a reggelim fogadott. Gyorsan behabzsoltam, majd el is indultam a megfelelő irányba. Egész pontosan Hyuna elé.
Reggel Hyunával találkoztam suli előtt, s az egész utunk beszélgetésben gazdag volt. Végig nevettük az utat, s végig hülyéskedtük. Becsengetés előtt tíz perccel értünk be az épületbe, de még sétálgattunk egy kicsit. S amint elérkezett az idő, Hyuna ment be a terembe, én pár percre rá léptem át a küszöböt. JungKook pillantásával találkozott az enyém, s amint elfoglaltam a helyemet mellette, erősebben éreztem a feszültséget. Nem érdekelt. Felőlem lehetett feszült, izgatott, ideges. Nem bírtam már elviselni, hozzászólni sem bírtam. Így minden órán szótlanul ültem, s a szüneteimben mindig volt velem valakit. S az utolsó előtti óra előtti szünetben Hyunával töltöttem az időt, míg JungKook valahol kereste magát.

- JungKookkal nem beszélsz akkor? – pillantott rám kétségbeesetten, majd a pár méterrel odébb lévő gyámoltalan külsőt felvevő srácra nézett.

- Nem. Majd ha ő idejön hozzám, és valamilyen beszélgetést kér, maximum akkor. De ha bocsánatot akar kérni, szerintem felesleges nekivágnia. – adtam egyszerű választ, s a velem szemben ülő egy fintort öltött arcára. Nem mondtam a reakciójára semmit sem, mert felesleges lett volna vele szemben akár hisztiznem, akár veszekednem.

- Próbáld meg. – hangzott el, eme kérlelő mondat, s a homlokomat a kinyújtott karjaimra helyeztem, ugyanis már nem bírtam semerre sem nézni – Nem akarom, hogy miattam össze legyetek veszve. – válaszolta ismét, s fejemet megsimogatva hagyta, hogy önsanyargató mivoltom még rosszabbul fessen.

A csengő pár másodpercre rá megszólalt, s a tanár azonnal meg is érkezett a tanterembe. Arcáról lerítt, hogy megint szívatni készül minket, de már hozzászoktunk ahhoz, hogy ilyen velünk. Szeret minket, de ha a jól megérdemelt tanár-diák csínyekről van szó akkor ez a tanár, mindig benne van a mókának nevezhető dolgokban. S az órája a szokásos bevezető szöveggel kezdődött ami a hiányzókat övezte körül, majd pedig egy gyors röpdolgozatot követően leadta a tananyagot.

Kicsengettek. Hyuna egy szót sem szólt hozzám, nyilván ezzel is jelezni akarta, hogy JungKookkal ki kéne békülnöm. Ezt meglátva a Kook, hogy senki sem volt az asztalunknál, lassú léptekkel sétált mellém, s hezitálva, de végül megszólalt.

- Figyelj, Jimin... – kezdet bele, valamiféle szöveg formálásába.

- Hm? - rákapva tekintetemet, valamiféle kíváncsiság és meglepettség került arcom vonásaira

- Nem jönnél ma át? Beszélnünk kéne. – hadarta el mondandóját, s halovány félelem ült ki arcára. Ennyire ijesztő volnék, vagy csak ennyire meg akarja dumálni a dolgokat, hogy ilyen gyáván állít ide, úgy ahogy eddig még sosem tette?!

- Haver, öhm...nem gerjedek a pasikra ugye tudod? – vicceltem el az egész helyzetet. Persze, jó lett volna ha másképpen tálalja, de ha neki így jó, legyen. De ahogy arcát néztem, legszívesebben fejbe vágott volna, de ez kölcsönös szituáció, ha már az előző nap szétverte a képemet.

- Nem úgy. - forgatta meg látványosan szemeit. Vicces volt azt látnom, ahogy próbálkozik, de ha neki fontos, tegyünk egy próbát.

- Jah, persze. Mikor? – beleegyezésemnek hangot adva szinte látszódott rajta a megkönnyebbülés.

- Suli után? – érdeklődött mire egy aprócska hullámvasúton kezdtem el érezni magam. A suliba menet megbeszéltem Hyunával, hogy az utolsó óra után elmegyünk kajálni, amit én állok, de ezek szerint ugrott a dolog.

- Rendben. – egyeztem bele ismét, kissé hezitálva. Újabb megkönnyebbülést fedeztem fel barátomon, s szavam után, már a csengő is megszólalt, s elkezdődött az utolsó óránk, ami a kémia volt. Lassan telt, de a tanár annyira el volt foglalva a tananyag kiadásával, hogy nem is figyelte azt, hogy Hyuna végig háttal volt neki, és beszélgettünk – Ugrott a kajálás. Ezzel a hülyével megyek haza. Átmegyek hozzájuk megbeszélni a dolgokat. – unottan kimondva a szavakat, a padtársam figyelmét is felkeltettem, ám nemigazán érdekelt az, hogy fülelt. Figyelhette a párbeszédünket nyugodtan, hallgathatta azt, hogy miről is beszélünk. Nem érdekelt.

- Aztán tudod, óvatosan. Még a végén az ajtókeretbe ütközöl! – nevetett fel halkan, s ezzel egy időben én is. Természetesen vettem a célzást ezzel az egésszel, hogy vigyázzak, s ahogyan arra is, hogy mit cselekszem, mert a végén valamibe beleütközök.
- A végén aztán úgy járok ahogyan te reggel. – újból felnevetve éreztem az egész osztály szúrós pillantását égni az arcomon, ám egyetlen egy választ sem kaptam. A tanár továbbra is magyarázott, Hyuna pedig idegesen nézte vigyorgó képemet. Minap, mikor az iskolába jöttünk, egymás mellett sétáltunk, s az egyik gödörbe belelépett, de szerencséjére nem esett el. Csak magán röhögött, mint egy beszívott ürge, s végig úgy jöttünk a suliig, hogy be nem állt a szája, csak röhögött.

- Ezt még visszakapod! – záró mondatként a képembe vágta ezeket a remek szavakat, s a kicsengő zaja zengte be ismét az egész épületet. A nyelvemet kiöltve a lányra kezdtem el a cuccaimat pakolni, s az osztályterem ajtajában vártam JungKookra, aki lomha léptekkel battyogott felém.
- Majd ezt meglátjuk Hyunácska, még meglátjuk! – kacsintottam neki, majd JungKook felkarjába kapaszkodva kihúztam az iskola épületéből. Egy szót sem szólt, csak csendesen araszolgatott mellettem végig, s amint a házukhoz értünk a bejárati ajtót kinyitotta, s betessékelve engem az emeletre mentünk a szobájába. Az ajtót magunk mögött becsukta, majd én szépen komótosan totyogtam az ágya felé, amire végül le is ültem, s pillantásaimat felé szegeztem – Miről kéne beszélnünk? – érdeklődtem, mire nagy nehezen, de lehuppant mellém.

- Szeretnék bocsánatot kérni tőled amiatt, ami tegnap történt! – kezdett bele szánakozón a bocsánatkérésébe, ám nem bírtam tovább hallgatni. Fel kellett állnom, s a szobájában el kellett kezdenem sétálni, hogy jobban sikerüljön a gondolkodás, ám ezt a telefonom rezgése zavarta meg. Hyuna volt az, s egy üzenetet írt, miszerint béküljek ki JungKookkal, mert nem akarja, hogy miatta rosszban legyünk. Valamelyest igaza volt, de nem hagyhattam szó nélkül a dolgokat. Halovány mosolyt öltve arcomra olvastam el újra és újra az üzenet tartalmát, majd egy hang rázott vissza a kegyetlen és unalmas valóságba – Ki az? – érdeklődte félénken, mire egy komor arcot felvéve visszaültem az ágyra, majd hatalmasat sóhajtottam.
- Hyuna. – válaszoltam egyszerűen, majd visszahelyeztem a zsebembe a készüléket – Akkor, miről is lenne szó? – tettem fel kérdésemet, amire már tényleg egy komolyabb választ vártam. Nem mondott semmit, csak hallgatott mint a sír, s éreztem, ahogy agyam kezdett elborulni attól, hogy játszotta magát, s nem felelt – Elmondod, vagy rendezzem át az arcod, ahogy te rendezted át az enyémet?! – kezdtem idegesen kiabálni, aminek a végeredménye az örökkévalóságon átívelő, ordítozó csend volt.

- Van köztetek valami? – törte meg végül a kínosnak mondható csendet. Tudtam, hogy egyből ez lesz az, amivel ugrani fog. Tudtam! Nem bírtam ki, hogy ne reagáljak valamilyen mimikával. Egyből undor, s meglepettség egyvelege került rá arcomra.

- Ez most nem komoly igaz? Nem vagyok olyan mint te. – szavaira válaszolva azonnal felnevetett, ám nekem kicsit sem tetszett. Tudtam, hogy arra gondol, hogy kamuzok, hogy ugyanolyan lennék mint ő, de tévedett. Hülye fasz...! S ahogy arcomat bámulta vihogó képével úgy morrantam fel, s ezután így kényszerült arra, hogy abbahagyja a nevetésnek nevezhető reakcióját.

- Neeem, mert te olyan ártatlan bárányka vagy. – szarkazmustól bűzlő válaszát meghallva azonnal a düh mámorítóan részegítő érzése villant fel arcomon, a vöröslő szín képében. Nem értettem a célzását, de nem is érdekelt. Jobb dolgom volt annál, minthogy a sületlenségeit hallgassam.

- Ha csak ezért hívtál el is mehetek. – indultam az ajtó irányába, ám gyorsan reagálva elkapta a csuklómat, ezzel is maradásra bírva engem.
- Nem. – sóhajtott fel. Arcán lerítt minden gondolta. Jobban ismertem, mint bárki más, így tudtam, hogy nem volt ilyen jellegű szándéka, de elbaszta – Mint mondtam szeretnék bocsánatot kérni. Szeretném ha az lenne mint régen. Tudom, hibáztam de, én bízok benne hogy meg tudsz bocsátani. Jó ember vagy Jimin. – eresztette el egy halovány mosolyt. Válaszul úgyszintén egy meglepett arcot vágtam. Nem hittem neki. Nem tudtam. Akkor nem.
- Nekem...gondolkodnom kell. – rohantam ki szobájából, ezzel magára hagyva őt, s hazáig meg sem álltam. Nem tudtam semmit sem mondani neki. Rábólintani meg végképp. Idő kellett nekem ahhoz, hogy tényleg meg tudjak neki bocsájtani. Számomra ez vele szemben nem ment zökkenőmentesen sosem.
Amint hazaértem, a cipőmet levettem a bejárait ajtónál, majd szó nélkül battyogtam a szobámba, ahol magam mögött kizárva a külvilágot, az ágyamra vetettem magam. A plafon bámulását egy ideig jó murinak tartottam, ám nem igen mondhattam valami jó programnak és elfoglaltságnak. A szemeim lassan kezdtek lecsukódni, s a fájdalommal sem törődve ismét előtört belőlem a kín. Az egész napot igyekeztem úgy eltölteni, hogy nem törődtem azzal, hogy fájt a fejem, de egy pontra való fókuszálás miatt már a szemeim is fájni kezdtek. Ismét lehunytam pilláimat, s halk levegővételeket véve igyekeztem elterelni a gondolataimat, de ezt a telefonom zaja szakította félbe. Egyik szememet kinyitva pillantottam rá a készülékre, miután kivettem farzsebemből, s egy mosoly kíséretében felvettem a készüléket.
- Hogy ment? – szólalt bele a készülékbe a szomszédomnak nevezhető lány, s a vigyor a képemről azonnal eltűnt – Ne csináld ezt, mond már! Jimin, kérlek. – hangja kérlelő volt, s egyben lerítt róla, hogy érdekli a dolog, ám bánja is, hogy megkérdezte.
- Nem volt semmit. Bocsánatot kért, és miután az üzenetedet megkaptam azzal jött, hogy van-e köztünk valami. Vagyis közted és köztem. Utána elismételte, hogy bocsánatot akart kérni, de én inkább eljöttem, mert gondolkodnom kell, hogy tényleg meg akarok-e neki bocsájtani. – röviden elmagyarázva neki a helyzetet, csak hümmögött. Értettem, hogy miért csak ennyi volt a válasza a rövid magyarázkodásomra, de tudtam, hogy még csak a javát fogalmazza meg a fejében.
- Bocsáss meg neki! Vágd az arcába és ha még egyszer megteszi ezt, tudod, hogy mit kell tenned. – mondta magabiztosan, s ezzel elgondolkodtatva engem, feleszméltetett. Sosem gondoltam még arra, hogy valamihez mérjem a barátságunkat ilyenkor, így most már tisztában voltam vele, hogy mit kell tennem. Egy köszönöm elhangzása után, azonnal kinyomtam a készüléket, s a készüléket az éjjeli szekrényemre helyeztem újból.
Ismét perceket töltöttem el azzal, hogy gondolkodjak, s egy rövidre nyúló gondolatmenet után kikeltem az ágyamból, s a földszintre mentem, ahol édesapám fogadott. Nem szólt semmit, csak ült a kanapén, s újságot olvasott. Látványosan fáradt volt, de ezért sem mukkantam meg. A konyhába battyogtam, ahol megittam egy pohár narancslevet, s visszaslisszolva a szobámba. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, azonnal a telefonomért nyúltam, majd elkezdtem kutakodni a névjegyzékeim között. Amint megtaláltam a telefonszámot, azonnal felhívtam. Párszor kicsörgött, majd apró lélegzetvételeket kezdtem el hallani a vonal túlsó végéről.
- Gondolkodtam... – kezdtem bele – Megbocsájtok. – válaszoltam, majd kinyomtam a készüléket. Többet nem akartam mondani. Csak ennyivel le akartam tudni a dolgot, s a majd lesz, ahogy lesz elvet követve vártam, hogy mi lesz a továbbiakban ezzel a barátsággal.

6. Kezelés

Miután ők elmentek, én még ott álltam magam elé meredten bámulva. Pár perc kellett míg az agyamba végigpörgettem a történteket. Ahogy elmélkedtem, a lábam magától indult el, egyenesen hazáig. Körbenéztem, de semmit és senkit nem találtam.
 Anyu dolgozott, apa szintén dolgozott, a húgom pedig iskolában.  Így hát feltrappoltam szobámba, s ágyamra lefeküdtem. Kb negyed órán át csak a plafont bámultam. Míg nem egy hirtelen érzéstől vezérelve felültem, és laptopomat magam elé vettem.
A keresőbe beírtam:"Dühkezelési terápiák Busanban.". Rögtön kiadott rengeteg oldalt. Az egyikre rákattintottam, és egy telefonszám után kutattam az oldalon. Csak görgettem, és görgettem, és még mindig görgettem, mikor megakadt a szemem egy telefonszámon. Tárcsáztam. Csengett...Csengett...Csengett...És még mindig csak csengett. Azt gondoltam, hogy lerakom, mikor is beleszól egy női hang.
- Jó napot! Miben segíthetek? - hangja kellemes volt, s kedves.
- Öhm..J-jó napot! Öhm...khm...Nos...a-azt szeretném kérdezni... - nem folytattam.
- Igen?
- Öhm...lehet még jelentkezni a terápiára? - nyögtem ki végül.
- Persze. - mondta vidáman. - Pont ma lesz 2 órakor.
- Re..rendben. - válaszolom.
- Egy nevet kérhetnék? - kérdezi.
- Jeon JeongGuk. - válaszolom.
- Akkor szeretettel várunk. Viszont hallásra. - szakítja meg a vonalat a nő. Leraktam magam mellé a készüléket, s ismét a plafont kezdtem el nézni. Megéri vajon? Talán...de egy valamire biztos jó lesz. Mit szólna ha megtudná? Valószínűleg nem hinné el. De, miért is érdekel ez engem? Csak megakarom húzni, és nem lenyűgözni. Nem is tudom miért agyalok én ilyeneken.
Gyorsan el is hessegettem az ilyen gondolatokat, és lementem a konyhába.
- Éhes vagyok. - álltam be a hűtő elé. Végignéztem az itthon található ételeket, de egyiket se akartam most enni, úgyhogy inkább elvetettem az evési tervemet. Visszavánszorogtam szobámba, ismét gondolkodni kezdtem ezen az egészen. Miért is csinálom én ezt mindig? Lehet igaza volt Jiminnek és le kell szállnom a magaslóról. És Hyunanak....talán tényleg elvetettem a sulykot.
Addig-addig gondolkodtam míg az idő el nem telt, s már indulhattam is. Nagy nehezen rávettem magam, hogy cipőmet felvéve elinduljak. Az odavezető úton egy kavics rugdosása kötötte le a figyelmemet. Közbe megnéztem párszor a címet. Lassan, de csak odaértem a helyre. Egy magas épület. Lassan lépdelve mentem be. A recepción egy fiatal nő ült. Szemüvege mögül elmélyülten nézte az előtte lévő számítógépet. Odamentem el, s megszólítottam.
- Elnézést. - hangomat meghallva tekintetét egyből rám kaptam.
- Áh jó napot! - mosolygott. - Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen.
- Telefonon beszéltem egy nővel hogy szeretnék jelentkezni.
- Mindjárt megnézem. - valamit pötyögött a gépén, majd tekintetét ismét rám emelte. - Jeon JeongGuk?
- Igen. - helyeseltem.
- Második emelet 5-ös terem. - informál hova is kell mennem.
- Köszönöm. - hajolok meg, s utamat az emeletre veszem. Első emelet....Első és fél....Második emelet. Bingo. 1-es terem...szembe vele a 4-es...mellette a 7-es...az mellett a 8-as...mellette a 2-es. Hogy van ez beosztva?? Figyelem a kiírásokat, de sehol nem látom az 5-ös termet. Komolyan még az égiek se akarják hogy én oda bemenjek. Nem igaz hogy nem találom. Vagy hússzor végig mentem az épületen. Nagy elkeseredetten sétálgattam, reménytelenül néztem ide-oda mikor végre megtaláltam az 5-ös termet. Lassan nyitottam be az ajtón. Hirtelen minden szempár rám szegeződött. Voltak bent kb 20-an. Nem volt nagy helyiség de, kicsi se. Pont megfelelő. Körbe pár szék volt melyen a betegek helyezkedtek el. Középen egy szőke hajú nő ült jegyzettömbbel és tollal a kezében. Valószínű hogy ő a kezelő orvos. Bár egész fiatalnak tűnik. Arca nem tükrözött meglepettséget így gondolom tudta hogy érkezem. De, a körülötte lévő emberek arcára kiült az előbb említett érzés.
- Jó napot. - köszönök kissé halkan, azért remélem meghallották.
- Szerbusz. - köszöntött a szőke hajú nő. - Már vártuk, hogy mikor jössz, nélküled nem kezdtünk bele. Foglalj helyet. - mutatott rá az üresen álló székre. Lassan meghajoltam, s a szék irányába indultam. Le is ültem rá, majd körbenéztem a társaságon. - Kérlek mutatkozz be. - folytatta még mindig mosolyogva a szőke nő. Bólintottam, s bele is kezdtem.
- Jeon JeongGuk-nak hívnak, 18 éves vagyok és most végzek a gimnáziumba.
- Megtennéd hogy elmondod miért kerestél fel minket?
- Eddig is nehezen tudtam kordába tartani az indulataimat de, mikor a legjobb barátomat ütöttem meg végleg betelt a pohár. Igazából én nem gondoltam arra hogy eljöjjek egy ilyen helyre de, mondhatni felnyitották a szemem. Ráébresztettek arra hogy nem jó amit teszek.
- Hogy ütötted meg a legjobb barátodat?
- Jött egy új lány az osztályunkba. Gyönyörű az a lány, nem csoda hogy nekem is és Jiminnek is egyből megtetszett. Szünetbe oda mentem hozzá és beszéltünk de, lekoptatott és kiment. Jimin utána ment. Mikor megtudtam elszállt az agyam és utánuk mentem. Kérdőre vontam hogy mi az hogy beszél vele. Egyszerűen annyira...annyira... - kezem ökölbe szorult mondandóm közbe. - annyira elgurult az agyam hogy megütöttem. Sőt később mikor az utcán találkoztunk akkor is készültem megütni.
- Értem. - válaszolta a nő, s elkezdett valami írni a jegyzettömbjébe. - Nos úgy gondolom meg kell próbálnod felülkerekedni a haragon, féltékenységen. Meg kell tanulnod hogy az életbe nem minden úgy fog alakulni ahogy te azt akarod. - ecsetelte amit én már tudtam.
Bólintottam, s áttértünk egy másik emberre. Sorra meséltek az emberek magukról és a problémáikról.
Voltak elég érdekesek. Az egyik lányon viszont meglepődtem. Egyidős velem, és a szülei kidobták otthonról a "betegsége" miatt. Milyen szőrnyű, én nem tudnám elviselni hogy a szüleim eldobjanak maguktól csak mert ilyen problémától szenved az ember.
Végül a nevét is megtudtam, Nari. A neve is aranyos.
Lassan végeztünk mindenkivel, s a szőke hajú nő mondta hogy mára végeztünk és mehetünk. Nem volt kedvem hazamenni így úgy döntöttem inkább elmegyek sétálni.
Utamon végig gondolkodtam. Egyrészt Narin, másrészt hogy tényleg jót tett hogy elmentem erre a kezelésre. Ahogy gondolkodtam végig egy követ rugdostam. Mikor túl messzire rúgtam már nem volt kedvem érte menni, és úgy határoztam hogy már indulok haza. Így hát átmentem a zebrán, ám ennek a tervemnek annyi lett mivel két ismerős arcot pillantottam meg a tőlem nem messze élvő cukrászda egyik asztalánál. Szemmel láthatóan jól elvoltak. Nem bírtam megállni hogy ne menjek oda. Elsétálva mellettük észre se vettek.
- Jó napot! - köszöntem az idős hölgynek a pult mögött.
- Szia. - felhőtlenül mosolygott, s hangjából is kivehető a kedvesség. - Mit adhatok?
- Csak egy citromos fagyit. - bólintott és már adta is. - Köszönöm. - vettem el tőle, kifizettem és már mentem is ki. Mikor elértem Jiminék asztalához kissé meglöktem kezét.
- Hé... - fordult meg de amint meglátta hogy én vagyok az kissé ledöbbent.
- Sajnálom. - mondtam egy merő gúnnyal a hangomba.
- Jungkook... - szólalt meg Hyuna. - Ez...nem az.. - kezdett bele a magyarázkodásba.
- Nem kell magyarázkodnod. Hisz nem tartozol te se hozzám és Jimin se... - állítottam meg beszédébe.
- Jungkook.. - nyögte nevemet Jimin. - Én...sajnálom.
- Ne sajnáld szabad ember vagy nem? Nem lehet minden úgy ahogy azt én akarom.
- De ezt most....? - vett fel arca egy értetlen tekintetet.
- Hogy honnan jött? - egy szót sem szól csak bólintott. - Tudod elmentem egy düh kezelési terápiára., és úgy gondolom jót tett.
- Hogy mit csináltál? - tekintete elárulta hogy nem hitt a saját fülének.
- Jól hallottad. Elmentem és jót tett. Kicsit helyrerázott. - gondolkodtam el.
- Most az miatt....? - szólt ismét Hyuna.
- Mert te azt mondtad hogy menjek és azért mentem mert be akarlak cserkészni? - a lány félve bólintott mire én kissé elmosolyodtam. - Nem. Csak gondolkodtam és rájöttem hogy tényleg érdemes lenne. - arcuk még mindig meglepett volt. - Na de ha most megbocsátotok. - indultam el. - További jó mulatást. - intettem nekik. Lassan lépkedtem hazafelé. Kicsit büszkeséget éreztem magamba, de nem tudom miért. Ahogy sétáltam haza egyre jobban ez az érzés kerített hatalmába. Büszke voltam magamra hogy megtettem ezt. De eléggé meglepődtek. Nem nézték volna ki belőlem? Mondjuk én se gondoltam. Minden más lesz ezek után? Nem tudom de, a suliba nem derülhet ki, vége lenne a "hírnevemnek". Beszélnem kell Jiminékkel hogy senkinek ne mondják el. Igen! Holnap első dolgom lesz. Már csak egy dolog aggaszt. Még is mióta, és a fontosabb kérdés miért vannak ők ennyire jóba? Lehet ismerik már korábbról egymást? Kizártnak tartom. Áááh belefájdul ebbe az egészbe a fejem. Inkább úgy döntöttem nem agyalok most ezen. Lassacskán csak hazaértem. Sajnálatomra pont belebotlottam az én drágalátos kis hugicámba.
- Szia bátyus. - köszönt nekem az említett személy.
- Szia hugi. - köszöntem vissza. Na ha megint elkezd nyaggatni akkor én kiakadok. Állandóan arról kérdezget hogy:"Jimin hogy van? Mit csinált ma? Van már barátnője? Igaz nincs? Beajánlanál nála?" és még ehhez hasonló kérdések tömkelege szokott fogadni. Már annyira unom. Esküszöm ha már végleg megunom már ráveszem azt a tökfejt hogy menjen el vele valahova, csak hogy békén hagyjon már végre.
- Mizujs? - veszi fel a szokásos "beszéljünk Mr. Tökfej Seggarc Park Jiminről" .
- Ne kezd megint Haneul. Pont most nincs ehhez kedvem. - kezdtem bele a nyafogásba, s megindultam a szobám felé.
- De most nem azért kérdeztem. - futott egyből utánam. Mikor beért én megálltam, s fapofával bámultam az arcába. - De komolyan. Olyan régen beszéltünk egy jót. Nem érdekelhet mi van az én drága bátyámmal? - mosolygott arcomba. Csak vállat vontam, és folytattam az utamat a szobámba.
Beérve a saját kis birodalmamba egyből az ágyat vettem célba, s lehunyt szemekkel ültem le rá. Csak akkor nyitottam ki a szemeimet mikor besüppedt mellettem az ágy. Nem kellett Einsteinek lennem hogy rájöjjek szeretett húgom az. Semmi erőm nem volt ehhez az egészhez.
- Ne legyél már ilyen morci. - törte meg a csendet.
- Nem vagyok morci. - morogtam. Jó, ebből lehet nem az jött le de most nem érdekel.
- De az vagy. Na mesélj mit csináltál ma? Hmhmhmhhmmm?? - vigyorog rám perverzen??? Mikor lett ez ilyen? Mi lett az én ártatlan kis húgomból? Áh olyan gyorsan felnőnek. Na jó ez most úgy hangzott mintha valami 1000 éves vén csorosznya lennék.
- Mi lett veled húgom? - adok hangot meglepődöttségnemnek.
- Ne terelj. Na mondjad. - néz rám szúrós szemekkel.
- Semmi különös nem történt. Jött egy új lány az osztályunkba meg...összevesztem Jiminnel. - ahogy kimondtam ránéztem egyből, s reakcióját látva egy kisebb borzongás futott át rajtam.
- HOGY MIT CSINÁLTÁL?!?! - hangja tocsogott a dühtől. Megértem hisz azt hiszi így más semmi esélye nála de, ha tudná mi történt...

5. Kegyetlen történet

Más lehetőséget nem láttam magunknak, csak azt, hogy elslisszoljunk. Nem néztünk vissza addig, amíg el nem értük az egyik olyan utcának a sarkát, ahol szinte biztonságban érezhettük magunkat. Elengedve Hyuna kezét a falhoz sétáltam, majd nekinyomva hátamat egyenletesen csúsztam le a koszos, mocskos betonra. A még ökölbe szorított kezemet bámultam, s a hitetlenség minden egyes morzsája futotta át magát elmémen, s testemen, ahogy tudatosult bennem az, hogy JungKook megütött, s én is megütöttem őt.
- Nem a te hibád. – halkan megjegyezve sétált hozzám, majd elém guggolva a kezemet a kezébe vette, hogy megnyugtasson azzal.
- De az én hibám. – suttogtam – Mindig ez van, ha kiszúr magának egy lányt, és én meg úgymond jóban vagyok, vagy leszek vele. Igazából mindig képen töröl, ha ilyen lehetősége van és mindig hisztizik, hogy miért Nem őt választják. – taglaltam, mire a velem szemben lévőnek az arca egyből fehér árnyalatot vett fel – Hasonlítunk egymásra, de mégis sok mindenben különbözünk egymástól. Én az a fajta vagyok, aki meg akarja ismerni a prédáját, ellenben ő. Neki mindig is az volt a célja, hogy hogyha új lány volt itt, vagy bárhol, elsőre le akarta fektetni. Te vagy az első, akit nem tud. – taglaltam a dolgokat.
- De ez akkor sem a te hibád! Nem azért jöttem utánad, hogy szemrehányást tegyek, hanem azért, hogy köszönetet mondjak neked azért, mert kiálltál mellettem. – araszolt közelebb mivoltomhoz, aminek hatására a bennem lapuló ragadozó felélénkült.

- Haza kísérlek. – jelentettem ki, majd lassan, ütemezett mozdulatokkal a falnak szorítva hátamat felálltam, s Hyuna apró kis kezét tovább fogva felsegítettem. 

- Nem kell. Menjünk sétálni és beszéljük meg inkább. – hadovált, miközben a kezét kihalászta a kezem szorításából.

- Anyudék nem lesznek kiakadva, hogy az első napon már lógsz? Már mint nem zavar, ne értsd félre, csak ez rossz lenne rád nézve, hogy máris az első napodat kihagyod. – ecseteltem érveimet, mire egy halovány mosoly jelent meg az arcán, s nevetni kezdett. Apró döbbentséggel a képemen csatlakoztam hozzá, s aprót kuncogva ragadtam meg csuklóját, s vezetni kezdtem az úton, ami a park felé vezetett. Pár métert meghaladva eresztettem el vékony csuklóját, majd feszélyezetten elfordulva tőle, s kerestem a megfelelő utat, ami a park felé vezethet. Ezt megtalálva, szélsebes rohanásba kezdtem, amit a lány is követett, s ahogy egy padot láttunk, úgy kezdtünk el gyermekek módjára versenyezni. Az előny Hyunának adva boldogan ült le a pad egyik oldalára, míg én a másik oldalon foglaltam helyet, s magam elé bámulva, percekkel később hangja zökkentett ki a komor világomból, ami JungKook tetteit fixírozta.
- Nem kellett volna kijönnöd utánam a suliban. – motyogta maga elé meredve, s ahogy hangját meghallottam, úgy tapasztottam előre pillantó arcára a szemeimet – Mármint, én nem azt mondom, hogy nem örülök, hogy próbáltad helyrehozni, de a JungKookkal való barátságodat nem kellene kockáztatnod. – szavai egyre haloványabbá váltak, s a végét szinte elharapva, már nem hallottam nagyon semmit.
- JungKooknak ilyen természete van. A suliban azóta, hogy átléptük a küszöböt, mi voltunk a menő csávók. JungKook az ártatlan külsejéről híres, s ha valakit meg akar magának szerezni, akkor beveti magát, és addig fűzi az áldozatait, míg nem az ágyában kötnek ki, egy jó este reményében. – kezdtem bele a mesélésbe, s arra lettem figyelmes, hogy a mellettem ülő lány, a fejét, a vállamnak döntötte. Eszeveszett mód kezdtek a hormonjaim pörögni, s ahogy nyugtattam le magam, úgy csökkent bennem a hormonok okozta kábulat. Furcsa volt, hogy olyan voltam, mint egy kisfiú, de ezekben a dolgokban különböztünk a legjobban JungKookkal. Míg ő ártatlannak tűnik s egy ragadozó, engem mindenki egy vadállatnak tart a külsőm alapján, de tévednek. Sokszor átesek a ló túlsó oldalára, de mindig tudom, hogy hol a határ, s azt is, hogy Hyunának ez az, amire szüksége van. Normális embereket keres, akik nem olyanok mint én, vagy JungKook. De ahogy elnézem, neki már ez sem számít.
- És te milyen vagy? – emelte fel fejét, s szemeimbe mélyesztette sötétbarna, csillogó íriszeit, s kérdését feltéve, összerezzentem. Nem azért, mert nem tudtam volna, válaszolni, hanem tartottam attól, hogy elmondjam-e azt, hogy ellentétek vagyunk. De mégis, szóra nyitottam a számat, s beszéltem.
- Ilyen szempontból, szöges ellentéte vagyok JungKooknak. Én nem az a fajta vagyok, aki azonnal megfektet valakit, hanem inkább megismerem az illetőt, és ráhagyom, ha kell. Ha pedig nem, első adandó alkalommal elintézem, hogy az ágyamba kössön ki. – vallottam be az igazat, s ahogy jobban megfigyeltem Hyuna arcát, az én arcom is felöltötte a hitetlenkedés álarcát. Nem amiatt, amiket mondtam, hanem a ténytől, hogy JungKookkal sok mindenben hasonlítunk, hiszen együtt nőttünk fel, de épp ezek azok, amik miatt ellentétek is kialakultak közöttünk. Olyanok vagyunk, mint a testvérek, akik civakodnak, s én, mint az idősebb vagyok a reális, de mégis, mindig Kook az, aki kikerül győztesen. Nem mintha zavarna, én is az egy éjszakás kalandokra hajtok, de megválogatom sokszor azt, hogy kit cserkészek be, de előtte felmérem, hogy mit tudhat. S ezt, a természete, viselkedése és az öltözködése alapján tudom meghatározni – Szerintem inkább hagyjuk azt a témát, hogy én milyen vagyok. Te milyen vagy? Pontosan miért kerültél Busannak ezen részébe, s ebbe az iskolába? – szegeztem neki kérdésemet, s arcáról minden érzelem eltűnt, s csak a komolyság okozta rezzenéstelen izmok mozdulatlansága került puha arcára. Fejét felém fordítva mélyesztette íriszeit szemeimbe, s mély levegőt véve ajkait résnyire kinyitotta, ezzel is jelezve, hogy belekezd a beszédbe.
- A magad fajtáktól menekültem el abból a suliból. – kezdett bele a mondókájába – Igazából nagyon jó a régi sulim, nagyon imádtam odajárni, csak az volt a gond, hogy tavaly az egyik srác megerőszakolt a suliban, előtte egy másik pedig megfenyegetett, hogy megöl. És nem értem, hogy miért. Addig eljutottam, hogy a tanulmányomért, hogy azért, mert nem bírtak felszedni... – mereven kezdett el nézni a távolba. Felfordult a gyomrom attól amit mondott, de meg is értettem. Ezzel a megnyilvánulásával már tisztábban láttam a helyzetét, s azt is, hogy elsőre miért nem voltunk neki szimpatikusak. Tovább hallgatva a mondanivalóját, sokszor ledöbbentem. Évekkel ezelőtt elhagyták a szülei, a nevelőapja bántalmazza s ezért olyan amilyen. Hogy a külseje alapján mindenki bántja, mert biztos mindent megkap, hogy semmiért sem kell küzdenie. De a hab a tortán azt hiszem, még nem ezek lehettek azok –  A legjobb ezek közül pedig az, hogy a nevelőapám is megerőszakolt. Ő az a fajta, aki ha ráveti magát valakire, azt nem hagyja békén. Most meg elköltöztem a nagyszüleimhez, mert fájt az, hogy a nevelőanyám rá se hederített a segítség kérésemre, inkább hagyott szenvedni. De volt olyan is, mikor átjött hozzám az egyik osztálytársam, hogy megírjuk a házit, akkor is molesztált, és bámult. – hullott ki ár könnycsepp mélybarna íriszeiből, s ezeket észrevéve azonnal átnyújtottam neki egy zsebkendőt, ami a táskám egyik eldugott zsebében tölti magányos napjait. Ezen felbuzdulva magamhoz húztam s vállán átdobva kezemet megöleltem. Kényelmetlen volt számomra, hogy ilyen voltam, de jobban belegondolva, a természetem ilyen. Sok esetben fogtam volna magam, és felálltam volna, majd szépen lassan magára hagytam volna az illetőt, de Hyunát nem mertem ott hagyni, egyes egyedül a gondjaival. Féltem attól, hogy meggyűlöl, de igazából nem is ez volt a legnagyobb gondom. Kedvelem. Nem akarok tőle semmit, hiszen még csak most jött, de kedvelem. Kedves lány, akinek szüksége van a törődésre, és a megértésre. Tudtam, hogy neki ez sokat számít, hogy valaki van, aki nem arra pályázik, hogy meghúzhassa, hanem, hogy életet leheljen a törékeny lelkébe, s a törékeny testébe. Ez furcsa dolog tőlem, de jobban belegondolva, logikusabb – Ugye nem akarsz ezek miatt a dolgok miatt kihasználni? – tapasztotta rám hatalmas szemeit, s szomorkásan, aggódva bámulva engem, megráztam a fejemet. Nem fordult meg bennem az, hogy ezekkel a dolgokkal kihasználjam. Megkaptam az okot, ami miatt itt van, ami miatt a sulinkban van, és nekem az bőven elég – JungKookkal meg beszélj kérlek, mert eléggé seggfej. Értem én, hogy ti vagytok azok, akikre minden csaj vágyik, de pofátlan dolog volt tőle, hogy már az első napomon arra hajtott, hogy lefeküdjek vele. Rólad meg nem néztem le azt, hogy ennyire normális vagy. – nevette el magát, s ezen tette miatt, arcomra egy halovány mosoly ült ki.
- Gyere, inkább menjünk fagyizni. A vendégem vagy. – lassú, monoton mozdulatokkal felállva a padról, nyújtottam kezemet az apró, puha kezéért, s miután belekapaszkodott, felhúztam a falapról, s elindultunk a városba. Halk léptekkel, csak a szuszogásunk és a lélegzésünk volt hallható, de ez a csend sem volt kínos.
Hosszas, perceknek tűnő sétálás után a városközpontban lévő cukrászdában kötöttünk ki.A forgalom tömegesen nőtt, s még ha már kora délután is volt, az emberek csak özönlöttek arra a helyre. A kis fagyizóba betévedve Hyunát előre engedve megvettük a fagyijainkat. Az egyik asztalhoz letelepedve azonnal falni kezdtük a finomságot, s pár szót váltva, ismét csendben voltunk.
- Ne nézz így. Minden rendben lesz, és senki sem fog neked esni, sem pedig becserkészni. Az a segg meg nem fog többé ilyeneket mondani, arról kezeskedem. – nyugtattam meg Hyunát. Egy apró pillantást rávetve, láttam, ahogy egy aprócska kis mosolyt húzott arcára. Örültem annak, hogy mosolyog. Ahogy ettük a fagyit, úgy telt az idő, s az egyik pillanatban arra lettem figyelmes, hogy valamelyik vaksi gyerek nekiment annak a kezemnek, amiben a fagyit tartotta. – Hé... – fordultam meg, s ahogy JungKook képét megláttam, az összes porcikám összerezzent, s ledöbbentem bámultam a képét. Mi a szar?!

- Sajnálom. – gúnnyal a hangjában válaszolt.

- Jungkook... – szólalt meg mellőlem Hyuna. – Ez...nem az.. – kezdett bele a magyarázkodásba.

- Nem kell magyarázkodnod. Hisz nem tartozol te se hozzám, és Jimin se... – szólt közbe, miközben Hyuna próbálta az eseményeket elmondani, hogy ne legyen félreérthető.

- Jungkook.. – nyöszörögtem nevét furcsa hangot hallatva, s kényszeredetten a legjobb barátomat nézve bambultam. – Én...sajnálom.

- Ne sajnáld, szabad ember vagy nem? Nem lehet minden úgy, ahogy azt én akarom. – mosolyodott el ahogy rám nézett. Elment az esze, vagy mégis mi a jó élet történt vele?!

- De ezt most....? – vett fel az arcom egy értetlen tekintetet.

- Hogy honnan jött? – egy szót sem szólva bólintottam. – Tudod elmentem egy düh kezelési terápiára, és úgy gondolom jót tett. – válaszolt készségesen.

- Hogy mit csináltál? – pillantottam rá egyre döbbentebben, s mintha hazudott volna, egy szót sem értettem mondanivalójából.

- Jól hallottad. Elmentem és jót tett. Kicsit helyrerázott. – gondolkodott el mondandóján.

- Most az miatt....? – szóltam meg ismét Hyuna.

- Mert te azt mondtad, hogy menjek és azért mentem, mert be akarlak cserkészni? – a mellettem ülő Hyuna félve bólintott egyet mire JungKook haloványan elmosolyodott. – Nem. Csak gondolkodtam és rájöttem hogy tényleg érdemes lenne. – továbbiakban is csak meglepetten bámultuk. – Na de ha most megbocsátotok. – indult el. – További jó mulatást. – intett nekünk, majd komótosan elhagyta a helyiséget, s mi csak homály fedte látással néztük, ahogy lajhár módjára sétál az utcán.
- Megyünk mi is? – Hyuna félénk hangja zavarta meg a bámulásunkat.
- Mehetünk. – válaszoltam, majd kisétálva a helyiségből Hyunáék fele vettük az irányt. Ahogy haladtunk, úgy tűnt nekem a környék egyre ismerősebbnek. Ismerős házak, ismerős fák, ismerős kocsik sora mutatkoztak meg szemeim előtt, ahogy az út menti járdán sétáltunk. Egyik pillanatban még előttem sétált a lány, majd a másikban egy nagyon aranyos kis háznál fordult le jobbra. Nem volt túl nagy, de nagy valószínűséggel ez lehetett az a ház, ahova költözött. Az ajtóhoz kísérve kényelmetlenül egymás felé fordultunk, s szinte a szavak a torkunkon akadtak – Akkor holnap találkozunk a suliban. – mosolygott rám, majd a zárba helyezve a kulcsot, majd azt elfordítva nyitotta ki az ajtót, s besétált az épületbe. Apró intést követve, hátat fordítottam, s elindultam haza.

4. Zűrös barátság. (Jungkook szemszög)

Az egész órán csak az új lányt néztem és már terveztem is hogy cserkészem be. De valahogy semmi nem jutott eszembe. Ne hogy már most zárjon be az ötletgyár.-kezdtem el a fejemet ütögetni. Valószínű hülyének néznek szóval inkább abbahagytam.
-Park Jimin.-hallottam meg barátom nevét az osztályfőnökünk szájából. Hangja idegesen csengett szóval biztos megint nem figyelt. (Mint általában.)-Figyelsz az órán vagy nyitott szemmel akarsz végig aludni?- ahogy száját elhagyta az utolsó szó is az egész osztály nevetésbe tört ki. Ebbe én is beszálltam, hisz szeretem mikor szívatják.
Jimin csak  a pad alá temette magát, ezzel elrejtve egész lényét.
-Jimin ne bámuld. Majdnem kiestek a szemeid te elvetemült.- tört ki belőlem még jobban a nevetés mikor tátott szájjal nézett rám. Komolyan, leír róla hogy már tetszik neki. De mindegy is, semmi esélye, úgy is az enyém lesz.
Az óra hamar elrepült és kicsengettek. Ahogy kezdetét veszi a szünet minket körbevettek a lányok. Minden szünetbe ez van. Körülállnak minket, próbálnak megfűzni, kényeskednek nekünk és még hasonló dolgok. Talán azért mert úgymond mi voltunk az osztály, vagy még a suli "kemény csávói", így minden lány a mi ágyunkba akart kikötni. De panaszra nem lehet okom, hiszen bármit megtehetünk. Az évek alatt szépen kialakítottuk ezt a helyzetet.
-Jungkookiiiiie ma nem érsz rá? Tudod nyílt egy új hely nem messze a C18-tól.-kezdett bele a szokásos kényeskedésbe Iseul. Na ő az a lány akit minden fiú megdöntött már kivéve engem. Még Jimin is ágyba vitte. Azóta rám van szállva. Nem egyszer ajánlotta fel magát.
-Sajnálom, Iseul de, mást terveztem mára.- pattintottam le.
-És mi lenne az?- kérdezte kissé megdöbbenve.
-Nem mindegy az neked? Az a lényeg hogy nem ilyen libákkal akarok foglalkozni mint amilyen te is vagy.- mondtam  ideges hangnembe. Ez a lány, annyira fel tud húzni.
-Ch. Tudod te hányan lennének a te helybe? Nem mindenkinek ajánlom fel a társaságom.
-Ugyan már. Annyira kellesz nekik hogy ágyba vigyenek.-nevettem fel gúnyosan. Mit képzel ki ő?
-Ezt még megbánod Jeon Jeongguk.-dobta hátra haját és lépett el mellőlem.
-Ha te mondod.-vontam vállat. Nem képzeli hogy ennyitől megijedek. Attól hogy az apja valami nagy valaki én nem fogok beszarni.
- Jimin ma estére van programod? - kérdezte Byul Jimint.
- Nem, ma estére semmilyen programom sincs. - válaszolta neki. Akkor ő még nem tervezett semmit, ellentétbe velem. Én már elterveztem.
Szépen fel is álltam helyemről és odaszambáztam a padjához.
- Szia cicus.-köszöntem neki vigyorral a képemen. Választ nem kaptam tőle csak egy kíváncsi tekintetet. - Nem lenne kedved este szórakozni egyet? Tudok pár jó helyet. - húztam szélesebbre vigyoromat.
- Sajnálom, de nem szeretném ilyen beképzelt ficsúr társaságába tölteni az estémet. - szedte össze cuccait és libbent el tőlem.
- Hogy mi van??!!!?!?!? - akadtam ki. Fel se fogtam egyből mit mondott. - Ezt most nem képzeled komolyan!! - állítottam meg szavammal.
- Huh? - fordult vissza hozzám. - De nagyon is komolyan gondoltam. - közölte semleges hangnembe.
- Úgy is az ágyamba fogsz kikötni. - megragadva a csuklóját, önelégült vigyorral arcomon suttogtam a fülébe.

Hyuna csak idegesen távozott. De felvág a csaj. Úgy is megszerzem magamnak. - trappoltam vissza dühösen helyemre és észrevettem hogy Jimin nincs itt. Hol lehet? 

- Jimin? - kérdeztem a többieket leülve helyemre. SunHi egyből a pad tetejére ült velem szembe.

- Öm...nem tudjuk. - válaszoltak kicsit dadogva.

- Hazudtok. Miért nem lehet elmondani? - néma csend. - Hyuk? - nézek az említettre.

- Jungkook.... - állt fel helyéről és párat hátralépett. Én is szépen felálltam helyemről és utána mentem. Megragadva felsőjét szorítottam a falnak.

- Mondd el hol van , vagy olyat teszek amit még én is megbánok. - sziszegtem képébe.

- A...az új lány után ment. - válaszomat megkapva engedtem el. Ellépve tőle vettem irányomat kifelé. Az ajtóban körülnéztem és meg is láttam a párost akik kellettek nekem. Villámléptekkel indultam feléjük. Szét tudnék robbanni annyira ideges vagyok.
Odaérve hozzájuk tolom el Hyunat Jimin elől és lépek én helyére.
- Még is mit képzelsz hah?!!?!?!?!!!?? - kiabáltam képébe.
- Én mit képzelek???!?! Te mit képzelsz?! - kiabált vissza.
- Szerintem világos hogy nem akarja a társaságod. - mondtam gúnyosan mire arca felvett egy fintort.
- Mert a te társaságodra annyira kíváncsi. Szállj le a magas lóról és vedd észre hogy nem lehet  minden úgy ahogy te azt akarod. - hangja lekezelő volt, s gúnyos. Talán nem is az dühített amit mondott inkább az ahogy mondta.
A méreg el is lepte elmém és az egyik pillanatba ökölbe szorított kezem arcán állt meg.
Jimin semmit nem reagált csak lehajtott fejjel visszabattyogott a termünkbe. Újból táskával a hátán láthattam meg amint kisétált az iskola épületéből.
Hosszú percekig csak meredtem a távolba.
- Ezt még is miért kellett? - hallottam meg Hyuna idegesen csengő hangját.
- Semmi közöd hozzá. - léptem el tőle és visszamentem a terembe.
- Mégis mi történt Jiminnel? - esett mindenki nekem.
- Mi közötök hozzá? - ripakodtam rájuk. - Foglalkozzatok a saját dolgotokkal. - nyúltam a táskámért és elhúztam abból a borzadályból. Ezek után már semmi kedvem nem volt ott maradni.
Szépen szedtem a lábaimat míg nem megláttam két ismerős alakot ahogy éppen beszélgetnek.
- Más vagy mint Jungkook. - mondta Hyuna. Még hogy más? Együtt nőttünk fel. Ugyan olyan ő is mint én, sőt ő kétszínű, mert teszi a szépet meg a jót közbe meg...
- Tehát így állunk. - léptem eléjük lehajtott fejjel.
- Jungkook... - nyögték ki nevemet. Felnézve rájuk láttam a meglepődést arcukon.
- A legjobb barátom... – fintorodtam el. - ...elárul. Egyszer már elmondtam Jimin. – indultam meg felé. – Nem ajánlatos azokra a csajokra hajtanod akire én már szemet vetettem. –  mondtam ridegen. Ahogy haladtam felé ő úgy hátrált egyre jobban.
- Nem szabhatod meg mit tegyek. – válaszolta mire nekem izmaim megrándultak.
- Tényleg? Lássuk csak akkor is így gondolod-e ha laposra verlek. – hangomon érezhető a düh. Kezemet már emeltem volna hogy üssem meg, de lefogtak. Hátra pillantva láttam meg Hyuna ideges arcát.
- Jungkook ne tedd ezt! - kiabált rám, de engem ez nem hatott meg.
- Menj innen! Nem a te dolgod. – rántottam ki a kezem szorításából. Ismét ütni készültem, ám megint nem jött össze ugyanis közénk állt.
- De az én dolgom is! – kiabált arcomba.
- Menj innen téged nem akarlak bántani. – kiabáltam én is, ám ő erősen kapaszkodott Jiminbe így eltolni se tudtam.– Nem hallod?! – ragadtam meg karját.
- Engedj el! – próbálta kihúzni kezét szorításomból.
- Térj már észhez. –  szorítottam meg jobban a kezét.
- Te térj észhez és menj dühkontroll kezelésre! – vágta a képembe. Ezt nem hiszem el
- Te kis... – sziszegtem arcába.
- Jungkook! – szólalt meg végül Jimin. – Fogd már fel hogy nem irányíthatod az embereket. – teljes hangerejével kiabált rám.
- Te csak ne magyarázz nekem! Állítólag a legjobb barátom vagy mégis most hátba szúrsz? - húztam el számat. – Ilyen barát vagy? – szavakba választ nem kaptam kérdésemre, de egy csattanó öklöt viszont igen. Ő magyaráz nekem, s ő ütött most meg.
- Majd ha nem leszel ennyire öntelt pöcs beszélünk. – önelégült arcát látva elkapott az undor. Ezt az embert hívtam én legjobb barátomnak. Ezt soha nem felejtem el Park Jimin.
Felkaptam fejemet és azt láttam ahogy Hyuna kezét megfogta és elsétáltak mellettem.

3. Zűrös barátság (Jimin szemszög)

Ahogy ültünk az órán, én az előttünk ülőre tudtam koncentrálni. Még hátulról is szép volt. A haja átnyúlt a támlán, s fényét is megcsodálhattam. Egyszerűen kísértést éreztem arra, hogy megismerhessem. Csak bámultam, s bámultam, hiszen mikor még oldalra is fordult, ahogy sutyorgásokat is hallott, elmosolyodott. A mosolya hihetetlen volt, így azon se csodálkoztam, hogy a mögöttünk ülők is már róla beszéltek végig, s tervezgették, hogy felszedik.

- Park Jimin. – szólt hozzám idegesen az osztályfőnököm. Rákapva a tekintetemet fogalmam sem volt arról, hogy mit magyarázott. Csak bamba képpel bámultam, s vártam a következő adag lecseszést – Figyelsz az órán, vagy nyitott szemmel akarsz végig aludni? – fújt rám, majd az egész osztály nevetését meghallva, a pad alá temettem mivoltomat.

- Jimin, ne bámuld. Majdnem kiestek a szemeid te elvetemült! – tört ki hatalmas nevetésbe JungKook, ahogy kissé tátva maradt számmal és elképedt tekintettel néztem rá vissza.

Semmit sem szólva pillantottam meg ismét, ahogy hátrafordult hozzánk, s mosolya hirtelen eltűnt selymes arcáról. Fejemet a padra hajtva, igyekeztem gyerekes zavaromat elrejteni, s mélyen legbelül önmagamat szidtam. Hülye voltam, de a szünet kezdetén azonnal elleptek a lányok. Az volt az, ami minden egyes nap felturbózott. Minket neveztek a legpimaszabbaknak, de ha úgy nézzük az elmúlt éveket, igaz az állítás. Azóta, hogy átléptük ennek a giminek a kapuját, teljes mértékig megváltozott az életünk. Mi lettünk a pimasz kölykök, akik bármit megtehetnek.
- Jungkookiiiiie ma nem érsz rá? Tudod nyílt egy új hely nem messze a C18-tól. – a suli legtöbbet megdöngetett csaja ajánlkozott fel neki, s mindhiába, nem érdekelte. Bánni is, már bánom, hogy képes voltam ágyba vinni. Nem volt jó, ráadásul, már csak JungKook az, aki még nem volt meg neki, így hihetetlen  mód próbálkozik nála.

- Sajnálom, Iseul, de mást terveztem mára. – első adandó alkalommal, azonnal le is pattintotta. Én csak pislogtam, ahogy Iseulnak megint nem jött össze a dolog, de nem is sajnálom. Ez az ő szerencséje az utóbbi időben.

- És mi lenne az? – tudakolta meg tőle, s hangjában egy halovány  megdöbbenés volt jelen.

- Nem mindegy az neked? Az a lényeg hogy nem ilyen libákkal akarok foglalkozni mint amilyen te is vagy. – húzta fel magát legjobb barátom, s idegesen a lány képébe vágta.

- Ch. Tudod te hányan lennének a te helybe? Nem mindenkinek ajánlom fel a társaságom.

- Ugyan már. Annyira kellesz nekik hogy ágyba vigyenek. – gúnyosan felnevetve fürkészte elnyűtt, s ideges ábrázatát.

- Ezt még megbánod Jeon Jeongguk. – dobta hátra haját, majd távozott a padunktól. Hmmm...ilyen embert a világra hozni, művészet.

- Ha te mondod. – megvonva vállát agyalt. Nem volt tőle megszokott az, hogy gondolkozzon, hiszen agya, egyáltalán nem volt.

- Jimin ma estére van programod? – érdeklődte Byul, miután kivágott mellőlem néhány lányt.

- Nem, ma estére semmilyen programom sincs. – válaszoltam egyszerűen, majd arra lettem figyelmes, hogy az ölembe ült. Semmit sem mondva fintorodtam el, majd az új lányra nézve, azt pillantottam meg, hogy a legjobb barátom próbálkozik nála.  

Egyik pillanatról a másikra, már azt láthattam, hogy az új lány a folyosóra tartott feldúltan, így az ölemben heverésző lány letaszítva combjaimról, utána rohantam. Csuklóját elkapva a folyosó fordulójánál, azonnal megállásra kényszerítettem.

- Hyuna, én... – taszított el magától, teljes erejével.

- Ti, hogy tudtok ennyi ribancot gyártani?! Szánalmasak vagytok! JungKook. Mit képzel magáról? Az ágyában kötnék ki? Mi vagyok én?! Marionett bábu, amit kedvetekre rángathattok? Neeeem... Ti teljesen eltévesztettétek a dolgokat. Tanulni jöttem ide, nem azért, hogy az osztályom két rémületét vigasztalgassam! – csattant fel idegesen, amire én már semmit sem tudtam volna mondani.

- Nem ismersz minket! – vágtam neki vissza, mire kérdőn felhúzta egyik szemöldökét.

- Az meglehet. De ha rátok nézek, elfog az undor. – nevetett képembe – Első napom, de máris megtaláltam azokat, akik miatt új suliba jöttem... Csodálatos. – forgatta meg szemeit, s szaporábban vette a levegőt mérgében.

- Aha. Szóval olyanok miatt mentél el, akiknek bejöttél, és a suli legmenőbb srácai? – feszegettem tovább – Nem értelek. Annak kéne örülnöd, hogy felfigyelnek rád, és... – mielőtt még befejezhettem volna, JungKook ideges képe került enyém elé, ahogy ellökte tőlem Hyunát.

- Még is mit képzelsz hah?! – kiabált a képembe, ahogy farkasszemet nézett velem.

- Én mit képzelek?! Te mit képzelsz?! – kiabáltam vissza teljes hangerőmmel. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi baja lehet.

- Szerintem világos hogy nem akarja a társaságod. – gúnyosan visszaadva, azonnal kiült a képemre egy fintor.

- Mert a te társaságodra annyira kíváncsi. Szállj le a magas lóról és vedd észre hogy nem lehet  minden úgy ahogy te azt akarod. – hangomból a düh mámorító érzése keveredett a lekezelő viselkedéssel, s a gúnnyal. Ezt így visszaadva neki, azonnal a képemet öklével eltalálta, s semmit sem reagálva rá, a fejemet lehajtva sétáltam vissza az osztályba. Lapítva sétáltam végig a sorok között a táskámért, ahogy ismét az utamat állták, immáron a padomnál.
- Mi történt? – Byul idegtépő hangja csapta meg hallójáratomat, ahogy a táskámba bedobtam a cuccaimat.
- Neked ehhez semmi közöd! – felfújva arcomat válaszoltam neki, majd a vállamra felvéve a táskámat, kislisszoltam a teremből. A folyosón haladva vissza sem nézve hagytam el az épületet, s nyugodt, kimért léptekkel haladtam hazafele. Nem törődtem semmivel, csak a járdán sétálgattam, vagy éppen-éppen néha a pattkán battyogtam az otthonom irányába, majd percekkel később, hűvös, puha ujjakkal találtam szembe magam, amik a csuklómon pihentek – Menj vissza. – utasítottam, amint a kezére rápillantva ismertem fel azonnal karkötőjét.
- Nem! – válaszolt nemes egyszerűséggel, majd maga felé fordítva bizonyosodhattam meg abban, hogy tényleg Hyuna volt az, aki megállított – Mégis, ami a folyosón történt, miért volt? – fürkészte arcomat, majd hozzányúlva az eltalált területhez, azonnal felszisszentem, s elhúztam kezét. Tekintetünk azonnal találkozott, majd kissé zavartan engedtük el egymást – Más vagy, mint JungKook. – suttogta ezt a pár szót elhalón, majd kezét visszatéve mereven álló teste mellé bámult rám tovább. Szemeim enyhén kikerekedtek a hallottaktól, s hirtelen nem tudtam felfogni, hogy másmilyennek tart, mint amilyen JungKook. Ugyanolyanok voltunk, hisz együtt nőttünk fel, de mégis különböztünk, s ennek az előttem lévő lány is hangot adott.
- Tehát így állunk. – lehajtott fejjel elénk állva szólalt fel, mire rákaptuk tekintetünket.
- Jungkook... – makogtuk elhalón nevét, majd miután ránk pillantott a meglepettség teljes ábrázata kiült mind a kettőnk képére. Tudtam, hogy most lesz itt mindennek vége, hogy most kattan be, de semmi értelmét sem láttam annak, hogy egy semlegesnek ható, szinte semmis dolog miatt pillantson rám úgy, ahogy.
- A legjobb barátom... – fintorral a képén bámult rám – ...elárul. Egyszer már elmondtam Jimin. –felém indulva próbált megfélemlíteni – Nem ajánlatos azokra a csajokra hajtanod akire én már szemet vetettem. – ridegen a képembe vágta. Ahogy felém közeledett, a centiket csökkentve, én úgy indultam hátra a járdán, s hátammal teljesen nekicsapódtam a poros falnak, ami az utamat állta.

- Nem szabhatod meg mit tegyek. – nyugodt választ adva pillantottam rá, ahogy teste minden porcikája megfeszülni készül.

- Tényleg? Lássuk csak akkor is így gondolod-e ha laposra verlek. – hangja árulkodott az idegességéről és a dühéről, ám mielőtt még az ökle újból találkozhatott volna az arcommal, le lett fogva. Hátra pillantva Hyuna kétségbeesett arcával találta szembe magát, ám ez sem hatotta meg.

- Jungkook ne tedd ezt! – kiabált rá, de süket fülekre talált.

- Menj innen! Nem a te dolgod. – kirántva kezét a lány szorításából ismét ütésre kész volt.

- De az én dolgom is! – lépett kettőnk közé, ezzel elzárva az utat, amivel bánthat engem JungKook.

- Menj innen téged nem akarlak bántani. – mielőtt még ellökhette volna előle, azonnal belém kapaszkodott erősen – Nem hallod?! – emelte fel a hangját, majd a karját megragadta.

- Engedj el! – igyekezett karját kihúzni a szorításából, de a próbálkozásai sikertelenek voltak.

- Térj már észhez. – jobban megszorítva a kezét próbálta megijeszteni.

- Te térj észhez és menj dühkontroll kezelésre! – vágta a képébe idegesen.

- Te kis... – sziszegte ajkai közt.

- Jungkook! – szólaltam meg végül – Fogd már fel hogy nem irányíthatod az embereket. – vágtam a képébe teljes hangerőmből. Nem hiszem el...

- Te csak ne magyarázz nekem! Állítólag a legjobb barátom vagy mégis most hátba szúrsz? - húzta el a száját, nemtetszésének hangot adva – Ilyen barát vagy? – szavai hallatán kézfejem ökölbe szorult, majd minden erőmmel az arcát eltaláltam. Felidegesített. Az, hogy hülyének néz, ráadásul azt hiszi, hogy hátba akarom szúrni, idegesít. Mindig ezt teszi. Számára mindig van olyan ami neki nem tetszik, és a következmények pedig nem az én hibám, hanem az övé, és a viselkedéséé.

- Majd ha nem leszel ennyire öntelt pöcs beszélünk. – önelégülten bámulva rá, csak köptem elé a szavakat, s Hyuna kezét megfogva, azonnal elsétáltam vele a "legjobb" barátom mellett.