7. Békülés (Jimin szemszög)

Azon a rövidke útszakaszon, amit az otthonomig tettem, egy kavicsot rugdostam a járda szélén. Nem tartottam valami jónak a viselkedésemet, de ha őszinte akarok magamhoz lenni, még ha meg is ismerem, nem húznám meg a csajt. Vicces abba belegondolnom, hogy mindenki másképp lát, közben meg nem is vagyok rossz ember. Néha hülyeségeket csinálok, meggondolatlan vagyok, de attól eltekintve normálisnak tartom magam... Már amikor.

A házunk elé érve azonnal berontottam a házunkba, aminek a bejárati ajtaja nyitva volt. Furcsálltam, de amint beljebb tessékeltem magamat a nappalinkba, édesanyámba futottam. Mosolyogva, énekelve fogadott a konyhába, ahogy odaslisszoltam, s leülve a pulthoz figyelni kezdtem mozdulatait. Főzött, s közben mosogatott. Boldog voltam a látványa miatt, hiszen nem sokszor adódik az a pillanat, hogy ilyen boldognak láthassam az édesanyámat. Persze, tudta, hogy hazaértem, mégsem szólt hozzám egy szót sem. Mosolygott. Nekem ennyi elég volt, hogy mindent rendben láthassak.

Pár percnyi szóváltás után felmentem a szobámba, s magamra csukva az ajtót a telefonom rezgését kezdtem el érezni a nadrágom farzsebében. Hyuna üzenetét felfedezve a telefonom kijelzőjén, egy halovány mosolyt kellett húznom arcomra. Megköszönte a cselekedeteimet. Örültem neki, de aggasztott, mert tudtam, hogy JungKook miért ment el arra a terápiára, és miért viselkedett úgy. A képem pedig tovább sajgott. Nem éreztem Hyuna közelében a fájdalmat, de ahogy egyre jobban belemélyültem az önmagamban feltett kérdésekbe, annál jobban kezdtem el azt érezni, hogy a fejem ketté tudott volna hasadni, és legszívesebben üvöltöztem volna az égető fájdalomtól. Ilyen erősen sosem vert meg, de most kivételesen a területének érzi Hyunát. Vicces.

Percekig feküdtem az ágyamon, s csak gondolkodtam. Hyuna, JungKook és a családom volt a gondolataim főbb célpontjai. Hyuna az érkezése miatt, JungKook a bunkósága miatt, amit már elviselni is alig bírok, s a családom. A nap legtöbb részében édesapám dolgozik, s édesanyám pedig a munkahelyéről hazatérve mindig az itteni tevékenységeket végzi. Főz, mos, takarít. Alig van rám ideje, s alig figyeli az én dolgaimat, de ha szükségem van rá, mindig mellettem áll, s jobban figyel rám, mint bárki más.

- Kisfiam, lejönnél segíteni? – édesanyám kissé fáradt hangját meghallva, azonnal a földszinten teremtem. Sosem kellett sokszor kérnie. Mindig ha kért tőlem valamit, mindig mentem, és segítettem neki – Levennéd kérlek a felső polcról az üveget? – kérlelőn rám pillantva egy szavába került, s le is vettem az említett tárgyat a polcról. Amint a kezébe adtam, az arca elfehéredett, ahogy jobban megpillantotta sebes arcomat. Puha ujjait végighúzta felsebzett bőrömön, amire a válaszom csak egy felszisszenés volt, s odakaptam a fájó helyhez a kezemet. Nem szerettem mikor emiatt nézett rám szomorúan édesanyám, de tisztában volt azzal, hogy sokszor okkal kerültek ilyen sebek a képemre – Mi történt veled, kicsikém? – érdeklődve kérdezte meg, s szemeiben szomorúságot fedeztem fel. Gyűlöltem magam, s JungKookot, hogy miatta kellett így látnom azt a nőt, akit örökké szeretni fogok.

- Majd vacsora közben elmesélem. – válaszoltam halkan, s azonnal eltávolodott tőlem, majd visszabattyogott a tűzhelyhez. Nem szólt semmit, csak jelzett, hogy terítsek meg magunknak. Ezt a kérését teljesítve azonnal kerestem két tányért, s evőeszközöket, majd azokat az asztalra elhelyezve az étket is az asztalra tettem, miután édesanyám befejezte annak főzését. Percekkel később leülve az étkezőasztalhoz elkezdtünk enni, majd szó nélkül belevágtam a mesélésbe, hogy pontosabban mi is történt a képemmel – Mi előtt újra megkérdeznéd. – nevettem el magam – Az történt velem, vagyis a fejemmel, hogy jött egy új csaj a suliba, és a mi osztályunkba került és JungKook kinézte magának. És igazából ezzel semmi gond sem lett volna, ha nem azt csinálta volna, hogy kijelentette volna a csajnak, hogy megfektetné. Kiment a lány, akit Hyunának hívnak, és én utána mentem. Elkezdtem beszélgetni vele, hogy elmagyarázzam neki a dolgokat, és Kook meg kijött, és utána meg elkezdett hisztizni, pattogni, hepciáskodni és végül képen törölt. Utána fogtam magam, eljöttem a suliból, sétálni voltam, és... – pillantottam édesanyámra, akinek a falat szinte a torkában akadt a mondandóm közben. Igaz, szólnom kellett volna. hogy nem leszek a suliban, hogy máshol töltöm a napomat, de igazából az ilyenekhez már hozzászokott. Sok ilyenben volt részem, illetve részünk, hogy ellógtam a sulit – utánam jött az új lány és beszélgettünk, sétáltunk, és JungKook is utánunk jött. Megint meg akart ütni. Utána Hyunával voltam sétálni, beszélgettünk, elmentünk fagyizni délután, és ott összefutottunk Kookkal, és mondta hogy volt valamilyen terápián. Amit én kamunak tartok. Mert még ha volt is, akkor is Hyuna miatt ment, hogy megfektethesse, és ezzel azt mutassa, hogy egy ártatlan bárány. – fejeztem be mondandómat, s az evészetet folytattam inkább. Kínos volt ezt így elmagyaráznom, hiszen nem sokszor volt alkalmam ilyenekről panaszkodni. Minden lányt megkaptam, akit akartam. De még azokat is, akiket nem, de részegségemnek köszönhetően mindig azokba bukkantam, akiket nem kívántam magam alatt tudni. De ilyet még nem igazán tapasztaltam sem a magam, sem pedig JungKook részéről.
- Jimin, szerintem minden rendben lesz. Ne aggódj ezen! Ha Kookie bocsánatot kér, próbáld meg azt, hogy megbocsájtasz neki. Hisz együtt nőttetek fel. Olyan, mintha a fiam lenne, mintha az öcséd lenne. Kérlek fiam, bocsáss meg neki, jó? – fürkészte édesanyám az arcomat, ami egyből undort vett fel. Nem szerettem sosem azt, ha így kellett volna rá néznem, de ez esetben teljes mértékben érthető volt az, ha abban a pillanatban olyan arcot vágtam, amilyet. De semmit sem szóltam, csak falatoztam tovább, s amint befejeztük, a tányérokat betettem a mosogató kagylóba, s elmosogattam.

Édesanyám hangját meghalva, hogy felmegy az emeletre a szobájába, nyugodtsággal töltött el. Nem azért, mert érdeklődött, hanem azért, mert mindig miattam dolgozott sokat, s az utóbbi időben gyakran fárad el hamarabb, így mindenben segítek, ha tudok. A mosogatást követően azonnal eltörölgettem az edényeket, majd elpakoltam azokat a helyükre. S amint mindent tisztának tudhattam, felrohantam a szobámba, s összeszedtem a pizsamámnak való felsőmet, s alsónadrágomat, majd a fürdőszobába berohanva megengedtem a vizet. Amint levetettem a ruháimat, a megfelelő tartókba bedobtam azokat, majd a tusoló alá beállva engedtem magamra a forró vizet. Lenyugtatott, s felfrissített egyszerre. Tusfürdőt a kezembe nyomva kezdtem el megmosni felsőtestemet, majd végtagjaimat, s végül arcomat.

Amint végeztem, azonnal leállítottam a vizet, és kimásztam a tusolóból. A törölközőt magamra téve kezdtem el törölgetni magam, majd csípőm köré tekerve az anyagot nyúltam a fésűért. A hajamat megfésültem, ami a víz hatására kicsit összeállt, majd a pizsamámnak használt öltözéket végül felvettem, s kimentem a helyiségből.

- Anyu, ha gondolod, mehetsz fürdeni! Én mára elköszönök. – léptem be szüleim szobájába, s édesanyám mosolyogva pillantott rám vissza. Nem kellett ennél több, hogy tudjam, rendben van – Jó éjszakát! – köszöntem el tőle, s egy apró puszit nyomva arcára, el is hagytam a szobácskát, s a saját területemre tévedtem vissza. Az ágyamra feküdtem és a telefonomat vettem elő, amiben egy nem fogadott hívás fogadott, este negyed tizenegykor – Hát te hogy-hogy hívtál? – hívtam vissza a hívást hagyott felet, s egy lágy hang fogadott.
- Azért hívtalak, hogy holnap reggel nem akarnánk együtt menni suliba? Jó volt ez a nap, és azért örülnék annak, ha nem egyedül kéne mennem. – magyarázkodott a lány, mire felkuncogtam. Aranyos dolog volt tőle, hogy megkért, így egy igent válaszoltam kérésére. Pár percet még beszéltünk, majd egy jó éjt kíséretében letettük a telefont,

A készüléket az éjjeli szekrényemre tettem, s a szemeimet becsuktam, amint a falnak fordultam. Elaludtam. Másnap reggel a telefonom zajára keltem ami most kivételesen nem volt idegesítő. Gyorsan összeszedtem a holmimat, felöltöztem egy egyszerű farmer és kétszer nagyobb fekete felső kombinációjával, majd a bakancsomat felvéve rohantam le a földszintre ahol a reggelim fogadott. Gyorsan behabzsoltam, majd el is indultam a megfelelő irányba. Egész pontosan Hyuna elé.
Reggel Hyunával találkoztam suli előtt, s az egész utunk beszélgetésben gazdag volt. Végig nevettük az utat, s végig hülyéskedtük. Becsengetés előtt tíz perccel értünk be az épületbe, de még sétálgattunk egy kicsit. S amint elérkezett az idő, Hyuna ment be a terembe, én pár percre rá léptem át a küszöböt. JungKook pillantásával találkozott az enyém, s amint elfoglaltam a helyemet mellette, erősebben éreztem a feszültséget. Nem érdekelt. Felőlem lehetett feszült, izgatott, ideges. Nem bírtam már elviselni, hozzászólni sem bírtam. Így minden órán szótlanul ültem, s a szüneteimben mindig volt velem valakit. S az utolsó előtti óra előtti szünetben Hyunával töltöttem az időt, míg JungKook valahol kereste magát.

- JungKookkal nem beszélsz akkor? – pillantott rám kétségbeesetten, majd a pár méterrel odébb lévő gyámoltalan külsőt felvevő srácra nézett.

- Nem. Majd ha ő idejön hozzám, és valamilyen beszélgetést kér, maximum akkor. De ha bocsánatot akar kérni, szerintem felesleges nekivágnia. – adtam egyszerű választ, s a velem szemben ülő egy fintort öltött arcára. Nem mondtam a reakciójára semmit sem, mert felesleges lett volna vele szemben akár hisztiznem, akár veszekednem.

- Próbáld meg. – hangzott el, eme kérlelő mondat, s a homlokomat a kinyújtott karjaimra helyeztem, ugyanis már nem bírtam semerre sem nézni – Nem akarom, hogy miattam össze legyetek veszve. – válaszolta ismét, s fejemet megsimogatva hagyta, hogy önsanyargató mivoltom még rosszabbul fessen.

A csengő pár másodpercre rá megszólalt, s a tanár azonnal meg is érkezett a tanterembe. Arcáról lerítt, hogy megint szívatni készül minket, de már hozzászoktunk ahhoz, hogy ilyen velünk. Szeret minket, de ha a jól megérdemelt tanár-diák csínyekről van szó akkor ez a tanár, mindig benne van a mókának nevezhető dolgokban. S az órája a szokásos bevezető szöveggel kezdődött ami a hiányzókat övezte körül, majd pedig egy gyors röpdolgozatot követően leadta a tananyagot.

Kicsengettek. Hyuna egy szót sem szólt hozzám, nyilván ezzel is jelezni akarta, hogy JungKookkal ki kéne békülnöm. Ezt meglátva a Kook, hogy senki sem volt az asztalunknál, lassú léptekkel sétált mellém, s hezitálva, de végül megszólalt.

- Figyelj, Jimin... – kezdet bele, valamiféle szöveg formálásába.

- Hm? - rákapva tekintetemet, valamiféle kíváncsiság és meglepettség került arcom vonásaira

- Nem jönnél ma át? Beszélnünk kéne. – hadarta el mondandóját, s halovány félelem ült ki arcára. Ennyire ijesztő volnék, vagy csak ennyire meg akarja dumálni a dolgokat, hogy ilyen gyáván állít ide, úgy ahogy eddig még sosem tette?!

- Haver, öhm...nem gerjedek a pasikra ugye tudod? – vicceltem el az egész helyzetet. Persze, jó lett volna ha másképpen tálalja, de ha neki így jó, legyen. De ahogy arcát néztem, legszívesebben fejbe vágott volna, de ez kölcsönös szituáció, ha már az előző nap szétverte a képemet.

- Nem úgy. - forgatta meg látványosan szemeit. Vicces volt azt látnom, ahogy próbálkozik, de ha neki fontos, tegyünk egy próbát.

- Jah, persze. Mikor? – beleegyezésemnek hangot adva szinte látszódott rajta a megkönnyebbülés.

- Suli után? – érdeklődött mire egy aprócska hullámvasúton kezdtem el érezni magam. A suliba menet megbeszéltem Hyunával, hogy az utolsó óra után elmegyünk kajálni, amit én állok, de ezek szerint ugrott a dolog.

- Rendben. – egyeztem bele ismét, kissé hezitálva. Újabb megkönnyebbülést fedeztem fel barátomon, s szavam után, már a csengő is megszólalt, s elkezdődött az utolsó óránk, ami a kémia volt. Lassan telt, de a tanár annyira el volt foglalva a tananyag kiadásával, hogy nem is figyelte azt, hogy Hyuna végig háttal volt neki, és beszélgettünk – Ugrott a kajálás. Ezzel a hülyével megyek haza. Átmegyek hozzájuk megbeszélni a dolgokat. – unottan kimondva a szavakat, a padtársam figyelmét is felkeltettem, ám nemigazán érdekelt az, hogy fülelt. Figyelhette a párbeszédünket nyugodtan, hallgathatta azt, hogy miről is beszélünk. Nem érdekelt.

- Aztán tudod, óvatosan. Még a végén az ajtókeretbe ütközöl! – nevetett fel halkan, s ezzel egy időben én is. Természetesen vettem a célzást ezzel az egésszel, hogy vigyázzak, s ahogyan arra is, hogy mit cselekszem, mert a végén valamibe beleütközök.
- A végén aztán úgy járok ahogyan te reggel. – újból felnevetve éreztem az egész osztály szúrós pillantását égni az arcomon, ám egyetlen egy választ sem kaptam. A tanár továbbra is magyarázott, Hyuna pedig idegesen nézte vigyorgó képemet. Minap, mikor az iskolába jöttünk, egymás mellett sétáltunk, s az egyik gödörbe belelépett, de szerencséjére nem esett el. Csak magán röhögött, mint egy beszívott ürge, s végig úgy jöttünk a suliig, hogy be nem állt a szája, csak röhögött.

- Ezt még visszakapod! – záró mondatként a képembe vágta ezeket a remek szavakat, s a kicsengő zaja zengte be ismét az egész épületet. A nyelvemet kiöltve a lányra kezdtem el a cuccaimat pakolni, s az osztályterem ajtajában vártam JungKookra, aki lomha léptekkel battyogott felém.
- Majd ezt meglátjuk Hyunácska, még meglátjuk! – kacsintottam neki, majd JungKook felkarjába kapaszkodva kihúztam az iskola épületéből. Egy szót sem szólt, csak csendesen araszolgatott mellettem végig, s amint a házukhoz értünk a bejárati ajtót kinyitotta, s betessékelve engem az emeletre mentünk a szobájába. Az ajtót magunk mögött becsukta, majd én szépen komótosan totyogtam az ágya felé, amire végül le is ültem, s pillantásaimat felé szegeztem – Miről kéne beszélnünk? – érdeklődtem, mire nagy nehezen, de lehuppant mellém.

- Szeretnék bocsánatot kérni tőled amiatt, ami tegnap történt! – kezdett bele szánakozón a bocsánatkérésébe, ám nem bírtam tovább hallgatni. Fel kellett állnom, s a szobájában el kellett kezdenem sétálni, hogy jobban sikerüljön a gondolkodás, ám ezt a telefonom rezgése zavarta meg. Hyuna volt az, s egy üzenetet írt, miszerint béküljek ki JungKookkal, mert nem akarja, hogy miatta rosszban legyünk. Valamelyest igaza volt, de nem hagyhattam szó nélkül a dolgokat. Halovány mosolyt öltve arcomra olvastam el újra és újra az üzenet tartalmát, majd egy hang rázott vissza a kegyetlen és unalmas valóságba – Ki az? – érdeklődte félénken, mire egy komor arcot felvéve visszaültem az ágyra, majd hatalmasat sóhajtottam.
- Hyuna. – válaszoltam egyszerűen, majd visszahelyeztem a zsebembe a készüléket – Akkor, miről is lenne szó? – tettem fel kérdésemet, amire már tényleg egy komolyabb választ vártam. Nem mondott semmit, csak hallgatott mint a sír, s éreztem, ahogy agyam kezdett elborulni attól, hogy játszotta magát, s nem felelt – Elmondod, vagy rendezzem át az arcod, ahogy te rendezted át az enyémet?! – kezdtem idegesen kiabálni, aminek a végeredménye az örökkévalóságon átívelő, ordítozó csend volt.

- Van köztetek valami? – törte meg végül a kínosnak mondható csendet. Tudtam, hogy egyből ez lesz az, amivel ugrani fog. Tudtam! Nem bírtam ki, hogy ne reagáljak valamilyen mimikával. Egyből undor, s meglepettség egyvelege került rá arcomra.

- Ez most nem komoly igaz? Nem vagyok olyan mint te. – szavaira válaszolva azonnal felnevetett, ám nekem kicsit sem tetszett. Tudtam, hogy arra gondol, hogy kamuzok, hogy ugyanolyan lennék mint ő, de tévedett. Hülye fasz...! S ahogy arcomat bámulta vihogó képével úgy morrantam fel, s ezután így kényszerült arra, hogy abbahagyja a nevetésnek nevezhető reakcióját.

- Neeem, mert te olyan ártatlan bárányka vagy. – szarkazmustól bűzlő válaszát meghallva azonnal a düh mámorítóan részegítő érzése villant fel arcomon, a vöröslő szín képében. Nem értettem a célzását, de nem is érdekelt. Jobb dolgom volt annál, minthogy a sületlenségeit hallgassam.

- Ha csak ezért hívtál el is mehetek. – indultam az ajtó irányába, ám gyorsan reagálva elkapta a csuklómat, ezzel is maradásra bírva engem.
- Nem. – sóhajtott fel. Arcán lerítt minden gondolta. Jobban ismertem, mint bárki más, így tudtam, hogy nem volt ilyen jellegű szándéka, de elbaszta – Mint mondtam szeretnék bocsánatot kérni. Szeretném ha az lenne mint régen. Tudom, hibáztam de, én bízok benne hogy meg tudsz bocsátani. Jó ember vagy Jimin. – eresztette el egy halovány mosolyt. Válaszul úgyszintén egy meglepett arcot vágtam. Nem hittem neki. Nem tudtam. Akkor nem.
- Nekem...gondolkodnom kell. – rohantam ki szobájából, ezzel magára hagyva őt, s hazáig meg sem álltam. Nem tudtam semmit sem mondani neki. Rábólintani meg végképp. Idő kellett nekem ahhoz, hogy tényleg meg tudjak neki bocsájtani. Számomra ez vele szemben nem ment zökkenőmentesen sosem.
Amint hazaértem, a cipőmet levettem a bejárait ajtónál, majd szó nélkül battyogtam a szobámba, ahol magam mögött kizárva a külvilágot, az ágyamra vetettem magam. A plafon bámulását egy ideig jó murinak tartottam, ám nem igen mondhattam valami jó programnak és elfoglaltságnak. A szemeim lassan kezdtek lecsukódni, s a fájdalommal sem törődve ismét előtört belőlem a kín. Az egész napot igyekeztem úgy eltölteni, hogy nem törődtem azzal, hogy fájt a fejem, de egy pontra való fókuszálás miatt már a szemeim is fájni kezdtek. Ismét lehunytam pilláimat, s halk levegővételeket véve igyekeztem elterelni a gondolataimat, de ezt a telefonom zaja szakította félbe. Egyik szememet kinyitva pillantottam rá a készülékre, miután kivettem farzsebemből, s egy mosoly kíséretében felvettem a készüléket.
- Hogy ment? – szólalt bele a készülékbe a szomszédomnak nevezhető lány, s a vigyor a képemről azonnal eltűnt – Ne csináld ezt, mond már! Jimin, kérlek. – hangja kérlelő volt, s egyben lerítt róla, hogy érdekli a dolog, ám bánja is, hogy megkérdezte.
- Nem volt semmit. Bocsánatot kért, és miután az üzenetedet megkaptam azzal jött, hogy van-e köztünk valami. Vagyis közted és köztem. Utána elismételte, hogy bocsánatot akart kérni, de én inkább eljöttem, mert gondolkodnom kell, hogy tényleg meg akarok-e neki bocsájtani. – röviden elmagyarázva neki a helyzetet, csak hümmögött. Értettem, hogy miért csak ennyi volt a válasza a rövid magyarázkodásomra, de tudtam, hogy még csak a javát fogalmazza meg a fejében.
- Bocsáss meg neki! Vágd az arcába és ha még egyszer megteszi ezt, tudod, hogy mit kell tenned. – mondta magabiztosan, s ezzel elgondolkodtatva engem, feleszméltetett. Sosem gondoltam még arra, hogy valamihez mérjem a barátságunkat ilyenkor, így most már tisztában voltam vele, hogy mit kell tennem. Egy köszönöm elhangzása után, azonnal kinyomtam a készüléket, s a készüléket az éjjeli szekrényemre helyeztem újból.
Ismét perceket töltöttem el azzal, hogy gondolkodjak, s egy rövidre nyúló gondolatmenet után kikeltem az ágyamból, s a földszintre mentem, ahol édesapám fogadott. Nem szólt semmit, csak ült a kanapén, s újságot olvasott. Látványosan fáradt volt, de ezért sem mukkantam meg. A konyhába battyogtam, ahol megittam egy pohár narancslevet, s visszaslisszolva a szobámba. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, azonnal a telefonomért nyúltam, majd elkezdtem kutakodni a névjegyzékeim között. Amint megtaláltam a telefonszámot, azonnal felhívtam. Párszor kicsörgött, majd apró lélegzetvételeket kezdtem el hallani a vonal túlsó végéről.
- Gondolkodtam... – kezdtem bele – Megbocsájtok. – válaszoltam, majd kinyomtam a készüléket. Többet nem akartam mondani. Csak ennyivel le akartam tudni a dolgot, s a majd lesz, ahogy lesz elvet követve vártam, hogy mi lesz a továbbiakban ezzel a barátsággal.