Más lehetőséget nem láttam magunknak, csak azt, hogy elslisszoljunk. Nem néztünk vissza addig, amíg el nem értük az egyik olyan utcának a sarkát, ahol szinte biztonságban érezhettük magunkat. Elengedve Hyuna kezét a falhoz sétáltam, majd nekinyomva hátamat egyenletesen csúsztam le a koszos, mocskos betonra. A még ökölbe szorított kezemet bámultam, s a hitetlenség minden egyes morzsája futotta át magát elmémen, s testemen, ahogy tudatosult bennem az, hogy JungKook megütött, s én is megütöttem őt.
- Nem a te hibád. – halkan megjegyezve sétált hozzám, majd elém guggolva a kezemet a kezébe vette, hogy megnyugtasson azzal.
- De az én hibám. – suttogtam – Mindig ez van, ha kiszúr magának egy lányt, és én meg úgymond jóban vagyok, vagy leszek vele. Igazából mindig képen töröl, ha ilyen lehetősége van és mindig hisztizik, hogy miért Nem őt választják. – taglaltam, mire a velem szemben lévőnek az arca egyből fehér árnyalatot vett fel – Hasonlítunk egymásra, de mégis sok mindenben különbözünk egymástól. Én az a fajta vagyok, aki meg akarja ismerni a prédáját, ellenben ő. Neki mindig is az volt a célja, hogy hogyha új lány volt itt, vagy bárhol, elsőre le akarta fektetni. Te vagy az első, akit nem tud. – taglaltam a dolgokat.
- De ez akkor sem a te hibád! Nem azért jöttem utánad, hogy szemrehányást tegyek, hanem azért, hogy köszönetet mondjak neked azért, mert kiálltál mellettem. – araszolt közelebb mivoltomhoz, aminek hatására a bennem lapuló ragadozó felélénkült.
- Nem a te hibád. – halkan megjegyezve sétált hozzám, majd elém guggolva a kezemet a kezébe vette, hogy megnyugtasson azzal.
- De az én hibám. – suttogtam – Mindig ez van, ha kiszúr magának egy lányt, és én meg úgymond jóban vagyok, vagy leszek vele. Igazából mindig képen töröl, ha ilyen lehetősége van és mindig hisztizik, hogy miért Nem őt választják. – taglaltam, mire a velem szemben lévőnek az arca egyből fehér árnyalatot vett fel – Hasonlítunk egymásra, de mégis sok mindenben különbözünk egymástól. Én az a fajta vagyok, aki meg akarja ismerni a prédáját, ellenben ő. Neki mindig is az volt a célja, hogy hogyha új lány volt itt, vagy bárhol, elsőre le akarta fektetni. Te vagy az első, akit nem tud. – taglaltam a dolgokat.
- De ez akkor sem a te hibád! Nem azért jöttem utánad, hogy szemrehányást tegyek, hanem azért, hogy köszönetet mondjak neked azért, mert kiálltál mellettem. – araszolt közelebb mivoltomhoz, aminek hatására a bennem lapuló ragadozó felélénkült.
- Haza kísérlek. – jelentettem ki, majd lassan, ütemezett mozdulatokkal a falnak szorítva hátamat felálltam, s Hyuna apró kis kezét tovább fogva felsegítettem.
- Nem kell. Menjünk sétálni és beszéljük meg inkább. – hadovált, miközben a kezét kihalászta a kezem szorításából.
- Anyudék nem lesznek kiakadva, hogy az első napon már lógsz? Már mint nem zavar, ne értsd félre, csak ez rossz lenne rád nézve, hogy máris az első napodat kihagyod. – ecseteltem érveimet, mire egy halovány mosoly jelent meg az arcán, s nevetni kezdett. Apró döbbentséggel a képemen csatlakoztam hozzá, s aprót kuncogva ragadtam meg csuklóját, s vezetni kezdtem az úton, ami a park felé vezetett. Pár métert meghaladva eresztettem el vékony csuklóját, majd feszélyezetten elfordulva tőle, s kerestem a megfelelő utat, ami a park felé vezethet. Ezt megtalálva, szélsebes rohanásba kezdtem, amit a lány is követett, s ahogy egy padot láttunk, úgy kezdtünk el gyermekek módjára versenyezni. Az előny Hyunának adva boldogan ült le a pad egyik oldalára, míg én a másik oldalon foglaltam helyet, s magam elé bámulva, percekkel később hangja zökkentett ki a komor világomból, ami JungKook tetteit fixírozta.
- Nem kellett volna kijönnöd utánam a suliban. – motyogta maga elé meredve, s ahogy hangját meghallottam, úgy tapasztottam előre pillantó arcára a szemeimet – Mármint, én nem azt mondom, hogy nem örülök, hogy próbáltad helyrehozni, de a JungKookkal való barátságodat nem kellene kockáztatnod. – szavai egyre haloványabbá váltak, s a végét szinte elharapva, már nem hallottam nagyon semmit.
- JungKooknak ilyen természete van. A suliban azóta, hogy átléptük a küszöböt, mi voltunk a menő csávók. JungKook az ártatlan külsejéről híres, s ha valakit meg akar magának szerezni, akkor beveti magát, és addig fűzi az áldozatait, míg nem az ágyában kötnek ki, egy jó este reményében. – kezdtem bele a mesélésbe, s arra lettem figyelmes, hogy a mellettem ülő lány, a fejét, a vállamnak döntötte. Eszeveszett mód kezdtek a hormonjaim pörögni, s ahogy nyugtattam le magam, úgy csökkent bennem a hormonok okozta kábulat. Furcsa volt, hogy olyan voltam, mint egy kisfiú, de ezekben a dolgokban különböztünk a legjobban JungKookkal. Míg ő ártatlannak tűnik s egy ragadozó, engem mindenki egy vadállatnak tart a külsőm alapján, de tévednek. Sokszor átesek a ló túlsó oldalára, de mindig tudom, hogy hol a határ, s azt is, hogy Hyunának ez az, amire szüksége van. Normális embereket keres, akik nem olyanok mint én, vagy JungKook. De ahogy elnézem, neki már ez sem számít.
- És te milyen vagy? – emelte fel fejét, s szemeimbe mélyesztette sötétbarna, csillogó íriszeit, s kérdését feltéve, összerezzentem. Nem azért, mert nem tudtam volna, válaszolni, hanem tartottam attól, hogy elmondjam-e azt, hogy ellentétek vagyunk. De mégis, szóra nyitottam a számat, s beszéltem.
- Ilyen szempontból, szöges ellentéte vagyok JungKooknak. Én nem az a fajta vagyok, aki azonnal megfektet valakit, hanem inkább megismerem az illetőt, és ráhagyom, ha kell. Ha pedig nem, első adandó alkalommal elintézem, hogy az ágyamba kössön ki. – vallottam be az igazat, s ahogy jobban megfigyeltem Hyuna arcát, az én arcom is felöltötte a hitetlenkedés álarcát. Nem amiatt, amiket mondtam, hanem a ténytől, hogy JungKookkal sok mindenben hasonlítunk, hiszen együtt nőttünk fel, de épp ezek azok, amik miatt ellentétek is kialakultak közöttünk. Olyanok vagyunk, mint a testvérek, akik civakodnak, s én, mint az idősebb vagyok a reális, de mégis, mindig Kook az, aki kikerül győztesen. Nem mintha zavarna, én is az egy éjszakás kalandokra hajtok, de megválogatom sokszor azt, hogy kit cserkészek be, de előtte felmérem, hogy mit tudhat. S ezt, a természete, viselkedése és az öltözködése alapján tudom meghatározni – Szerintem inkább hagyjuk azt a témát, hogy én milyen vagyok. Te milyen vagy? Pontosan miért kerültél Busannak ezen részébe, s ebbe az iskolába? – szegeztem neki kérdésemet, s arcáról minden érzelem eltűnt, s csak a komolyság okozta rezzenéstelen izmok mozdulatlansága került puha arcára. Fejét felém fordítva mélyesztette íriszeit szemeimbe, s mély levegőt véve ajkait résnyire kinyitotta, ezzel is jelezve, hogy belekezd a beszédbe.
- A magad fajtáktól menekültem el abból a suliból. – kezdett bele a mondókájába – Igazából nagyon jó a régi sulim, nagyon imádtam odajárni, csak az volt a gond, hogy tavaly az egyik srác megerőszakolt a suliban, előtte egy másik pedig megfenyegetett, hogy megöl. És nem értem, hogy miért. Addig eljutottam, hogy a tanulmányomért, hogy azért, mert nem bírtak felszedni... – mereven kezdett el nézni a távolba. Felfordult a gyomrom attól amit mondott, de meg is értettem. Ezzel a megnyilvánulásával már tisztábban láttam a helyzetét, s azt is, hogy elsőre miért nem voltunk neki szimpatikusak. Tovább hallgatva a mondanivalóját, sokszor ledöbbentem. Évekkel ezelőtt elhagyták a szülei, a nevelőapja bántalmazza s ezért olyan amilyen. Hogy a külseje alapján mindenki bántja, mert biztos mindent megkap, hogy semmiért sem kell küzdenie. De a hab a tortán azt hiszem, még nem ezek lehettek azok – A legjobb ezek közül pedig az, hogy a nevelőapám is megerőszakolt. Ő az a fajta, aki ha ráveti magát valakire, azt nem hagyja békén. Most meg elköltöztem a nagyszüleimhez, mert fájt az, hogy a nevelőanyám rá se hederített a segítség kérésemre, inkább hagyott szenvedni. De volt olyan is, mikor átjött hozzám az egyik osztálytársam, hogy megírjuk a házit, akkor is molesztált, és bámult. – hullott ki ár könnycsepp mélybarna íriszeiből, s ezeket észrevéve azonnal átnyújtottam neki egy zsebkendőt, ami a táskám egyik eldugott zsebében tölti magányos napjait. Ezen felbuzdulva magamhoz húztam s vállán átdobva kezemet megöleltem. Kényelmetlen volt számomra, hogy ilyen voltam, de jobban belegondolva, a természetem ilyen. Sok esetben fogtam volna magam, és felálltam volna, majd szépen lassan magára hagytam volna az illetőt, de Hyunát nem mertem ott hagyni, egyes egyedül a gondjaival. Féltem attól, hogy meggyűlöl, de igazából nem is ez volt a legnagyobb gondom. Kedvelem. Nem akarok tőle semmit, hiszen még csak most jött, de kedvelem. Kedves lány, akinek szüksége van a törődésre, és a megértésre. Tudtam, hogy neki ez sokat számít, hogy valaki van, aki nem arra pályázik, hogy meghúzhassa, hanem, hogy életet leheljen a törékeny lelkébe, s a törékeny testébe. Ez furcsa dolog tőlem, de jobban belegondolva, logikusabb – Ugye nem akarsz ezek miatt a dolgok miatt kihasználni? – tapasztotta rám hatalmas szemeit, s szomorkásan, aggódva bámulva engem, megráztam a fejemet. Nem fordult meg bennem az, hogy ezekkel a dolgokkal kihasználjam. Megkaptam az okot, ami miatt itt van, ami miatt a sulinkban van, és nekem az bőven elég – JungKookkal meg beszélj kérlek, mert eléggé seggfej. Értem én, hogy ti vagytok azok, akikre minden csaj vágyik, de pofátlan dolog volt tőle, hogy már az első napomon arra hajtott, hogy lefeküdjek vele. Rólad meg nem néztem le azt, hogy ennyire normális vagy. – nevette el magát, s ezen tette miatt, arcomra egy halovány mosoly ült ki.
- Gyere, inkább menjünk fagyizni. A vendégem vagy. – lassú, monoton mozdulatokkal felállva a padról, nyújtottam kezemet az apró, puha kezéért, s miután belekapaszkodott, felhúztam a falapról, s elindultunk a városba. Halk léptekkel, csak a szuszogásunk és a lélegzésünk volt hallható, de ez a csend sem volt kínos.
Hosszas, perceknek tűnő sétálás után a városközpontban lévő cukrászdában kötöttünk ki.A forgalom tömegesen nőtt, s még ha már kora délután is volt, az emberek csak özönlöttek arra a helyre. A kis fagyizóba betévedve Hyunát előre engedve megvettük a fagyijainkat. Az egyik asztalhoz letelepedve azonnal falni kezdtük a finomságot, s pár szót váltva, ismét csendben voltunk.
- Ne nézz így. Minden rendben lesz, és senki sem fog neked esni, sem pedig becserkészni. Az a segg meg nem fog többé ilyeneket mondani, arról kezeskedem. – nyugtattam meg Hyunát. Egy apró pillantást rávetve, láttam, ahogy egy aprócska kis mosolyt húzott arcára. Örültem annak, hogy mosolyog. Ahogy ettük a fagyit, úgy telt az idő, s az egyik pillanatban arra lettem figyelmes, hogy valamelyik vaksi gyerek nekiment annak a kezemnek, amiben a fagyit tartotta. – Hé... – fordultam meg, s ahogy JungKook képét megláttam, az összes porcikám összerezzent, s ledöbbentem bámultam a képét. Mi a szar?!
- Nem kellett volna kijönnöd utánam a suliban. – motyogta maga elé meredve, s ahogy hangját meghallottam, úgy tapasztottam előre pillantó arcára a szemeimet – Mármint, én nem azt mondom, hogy nem örülök, hogy próbáltad helyrehozni, de a JungKookkal való barátságodat nem kellene kockáztatnod. – szavai egyre haloványabbá váltak, s a végét szinte elharapva, már nem hallottam nagyon semmit.
- JungKooknak ilyen természete van. A suliban azóta, hogy átléptük a küszöböt, mi voltunk a menő csávók. JungKook az ártatlan külsejéről híres, s ha valakit meg akar magának szerezni, akkor beveti magát, és addig fűzi az áldozatait, míg nem az ágyában kötnek ki, egy jó este reményében. – kezdtem bele a mesélésbe, s arra lettem figyelmes, hogy a mellettem ülő lány, a fejét, a vállamnak döntötte. Eszeveszett mód kezdtek a hormonjaim pörögni, s ahogy nyugtattam le magam, úgy csökkent bennem a hormonok okozta kábulat. Furcsa volt, hogy olyan voltam, mint egy kisfiú, de ezekben a dolgokban különböztünk a legjobban JungKookkal. Míg ő ártatlannak tűnik s egy ragadozó, engem mindenki egy vadállatnak tart a külsőm alapján, de tévednek. Sokszor átesek a ló túlsó oldalára, de mindig tudom, hogy hol a határ, s azt is, hogy Hyunának ez az, amire szüksége van. Normális embereket keres, akik nem olyanok mint én, vagy JungKook. De ahogy elnézem, neki már ez sem számít.
- És te milyen vagy? – emelte fel fejét, s szemeimbe mélyesztette sötétbarna, csillogó íriszeit, s kérdését feltéve, összerezzentem. Nem azért, mert nem tudtam volna, válaszolni, hanem tartottam attól, hogy elmondjam-e azt, hogy ellentétek vagyunk. De mégis, szóra nyitottam a számat, s beszéltem.
- Ilyen szempontból, szöges ellentéte vagyok JungKooknak. Én nem az a fajta vagyok, aki azonnal megfektet valakit, hanem inkább megismerem az illetőt, és ráhagyom, ha kell. Ha pedig nem, első adandó alkalommal elintézem, hogy az ágyamba kössön ki. – vallottam be az igazat, s ahogy jobban megfigyeltem Hyuna arcát, az én arcom is felöltötte a hitetlenkedés álarcát. Nem amiatt, amiket mondtam, hanem a ténytől, hogy JungKookkal sok mindenben hasonlítunk, hiszen együtt nőttünk fel, de épp ezek azok, amik miatt ellentétek is kialakultak közöttünk. Olyanok vagyunk, mint a testvérek, akik civakodnak, s én, mint az idősebb vagyok a reális, de mégis, mindig Kook az, aki kikerül győztesen. Nem mintha zavarna, én is az egy éjszakás kalandokra hajtok, de megválogatom sokszor azt, hogy kit cserkészek be, de előtte felmérem, hogy mit tudhat. S ezt, a természete, viselkedése és az öltözködése alapján tudom meghatározni – Szerintem inkább hagyjuk azt a témát, hogy én milyen vagyok. Te milyen vagy? Pontosan miért kerültél Busannak ezen részébe, s ebbe az iskolába? – szegeztem neki kérdésemet, s arcáról minden érzelem eltűnt, s csak a komolyság okozta rezzenéstelen izmok mozdulatlansága került puha arcára. Fejét felém fordítva mélyesztette íriszeit szemeimbe, s mély levegőt véve ajkait résnyire kinyitotta, ezzel is jelezve, hogy belekezd a beszédbe.
- A magad fajtáktól menekültem el abból a suliból. – kezdett bele a mondókájába – Igazából nagyon jó a régi sulim, nagyon imádtam odajárni, csak az volt a gond, hogy tavaly az egyik srác megerőszakolt a suliban, előtte egy másik pedig megfenyegetett, hogy megöl. És nem értem, hogy miért. Addig eljutottam, hogy a tanulmányomért, hogy azért, mert nem bírtak felszedni... – mereven kezdett el nézni a távolba. Felfordult a gyomrom attól amit mondott, de meg is értettem. Ezzel a megnyilvánulásával már tisztábban láttam a helyzetét, s azt is, hogy elsőre miért nem voltunk neki szimpatikusak. Tovább hallgatva a mondanivalóját, sokszor ledöbbentem. Évekkel ezelőtt elhagyták a szülei, a nevelőapja bántalmazza s ezért olyan amilyen. Hogy a külseje alapján mindenki bántja, mert biztos mindent megkap, hogy semmiért sem kell küzdenie. De a hab a tortán azt hiszem, még nem ezek lehettek azok – A legjobb ezek közül pedig az, hogy a nevelőapám is megerőszakolt. Ő az a fajta, aki ha ráveti magát valakire, azt nem hagyja békén. Most meg elköltöztem a nagyszüleimhez, mert fájt az, hogy a nevelőanyám rá se hederített a segítség kérésemre, inkább hagyott szenvedni. De volt olyan is, mikor átjött hozzám az egyik osztálytársam, hogy megírjuk a házit, akkor is molesztált, és bámult. – hullott ki ár könnycsepp mélybarna íriszeiből, s ezeket észrevéve azonnal átnyújtottam neki egy zsebkendőt, ami a táskám egyik eldugott zsebében tölti magányos napjait. Ezen felbuzdulva magamhoz húztam s vállán átdobva kezemet megöleltem. Kényelmetlen volt számomra, hogy ilyen voltam, de jobban belegondolva, a természetem ilyen. Sok esetben fogtam volna magam, és felálltam volna, majd szépen lassan magára hagytam volna az illetőt, de Hyunát nem mertem ott hagyni, egyes egyedül a gondjaival. Féltem attól, hogy meggyűlöl, de igazából nem is ez volt a legnagyobb gondom. Kedvelem. Nem akarok tőle semmit, hiszen még csak most jött, de kedvelem. Kedves lány, akinek szüksége van a törődésre, és a megértésre. Tudtam, hogy neki ez sokat számít, hogy valaki van, aki nem arra pályázik, hogy meghúzhassa, hanem, hogy életet leheljen a törékeny lelkébe, s a törékeny testébe. Ez furcsa dolog tőlem, de jobban belegondolva, logikusabb – Ugye nem akarsz ezek miatt a dolgok miatt kihasználni? – tapasztotta rám hatalmas szemeit, s szomorkásan, aggódva bámulva engem, megráztam a fejemet. Nem fordult meg bennem az, hogy ezekkel a dolgokkal kihasználjam. Megkaptam az okot, ami miatt itt van, ami miatt a sulinkban van, és nekem az bőven elég – JungKookkal meg beszélj kérlek, mert eléggé seggfej. Értem én, hogy ti vagytok azok, akikre minden csaj vágyik, de pofátlan dolog volt tőle, hogy már az első napomon arra hajtott, hogy lefeküdjek vele. Rólad meg nem néztem le azt, hogy ennyire normális vagy. – nevette el magát, s ezen tette miatt, arcomra egy halovány mosoly ült ki.
- Gyere, inkább menjünk fagyizni. A vendégem vagy. – lassú, monoton mozdulatokkal felállva a padról, nyújtottam kezemet az apró, puha kezéért, s miután belekapaszkodott, felhúztam a falapról, s elindultunk a városba. Halk léptekkel, csak a szuszogásunk és a lélegzésünk volt hallható, de ez a csend sem volt kínos.
Hosszas, perceknek tűnő sétálás után a városközpontban lévő cukrászdában kötöttünk ki.A forgalom tömegesen nőtt, s még ha már kora délután is volt, az emberek csak özönlöttek arra a helyre. A kis fagyizóba betévedve Hyunát előre engedve megvettük a fagyijainkat. Az egyik asztalhoz letelepedve azonnal falni kezdtük a finomságot, s pár szót váltva, ismét csendben voltunk.
- Ne nézz így. Minden rendben lesz, és senki sem fog neked esni, sem pedig becserkészni. Az a segg meg nem fog többé ilyeneket mondani, arról kezeskedem. – nyugtattam meg Hyunát. Egy apró pillantást rávetve, láttam, ahogy egy aprócska kis mosolyt húzott arcára. Örültem annak, hogy mosolyog. Ahogy ettük a fagyit, úgy telt az idő, s az egyik pillanatban arra lettem figyelmes, hogy valamelyik vaksi gyerek nekiment annak a kezemnek, amiben a fagyit tartotta. – Hé... – fordultam meg, s ahogy JungKook képét megláttam, az összes porcikám összerezzent, s ledöbbentem bámultam a képét. Mi a szar?!
- Sajnálom. – gúnnyal a hangjában válaszolt.
- Jungkook... – szólalt meg mellőlem Hyuna. – Ez...nem az.. – kezdett bele a magyarázkodásba.
- Nem kell magyarázkodnod. Hisz nem tartozol te se hozzám, és Jimin se... – szólt közbe, miközben Hyuna próbálta az eseményeket elmondani, hogy ne legyen félreérthető.
- Jungkook.. – nyöszörögtem nevét furcsa hangot hallatva, s kényszeredetten a legjobb barátomat nézve bambultam. – Én...sajnálom.
- Ne sajnáld, szabad ember vagy nem? Nem lehet minden úgy, ahogy azt én akarom. – mosolyodott el ahogy rám nézett. Elment az esze, vagy mégis mi a jó élet történt vele?!
- De ezt most....? – vett fel az arcom egy értetlen tekintetet.
- Hogy honnan jött? – egy szót sem szólva bólintottam. – Tudod elmentem egy düh kezelési terápiára, és úgy gondolom jót tett. – válaszolt készségesen.
- Hogy mit csináltál? – pillantottam rá egyre döbbentebben, s mintha hazudott volna, egy szót sem értettem mondanivalójából.
- Jól hallottad. Elmentem és jót tett. Kicsit helyrerázott. – gondolkodott el mondandóján.
- Most az miatt....? – szóltam meg ismét Hyuna.
- Mert te azt mondtad, hogy menjek és azért mentem, mert be akarlak cserkészni? – a mellettem ülő Hyuna félve bólintott egyet mire JungKook haloványan elmosolyodott. – Nem. Csak gondolkodtam és rájöttem hogy tényleg érdemes lenne. – továbbiakban is csak meglepetten bámultuk. – Na de ha most megbocsátotok. – indult el. – További jó mulatást. – intett nekünk, majd komótosan elhagyta a helyiséget, s mi csak homály fedte látással néztük, ahogy lajhár módjára sétál az utcán.
- Megyünk mi is? – Hyuna félénk hangja zavarta meg a bámulásunkat.
- Mehetünk. – válaszoltam, majd kisétálva a helyiségből Hyunáék fele vettük az irányt. Ahogy haladtunk, úgy tűnt nekem a környék egyre ismerősebbnek. Ismerős házak, ismerős fák, ismerős kocsik sora mutatkoztak meg szemeim előtt, ahogy az út menti járdán sétáltunk. Egyik pillanatban még előttem sétált a lány, majd a másikban egy nagyon aranyos kis háznál fordult le jobbra. Nem volt túl nagy, de nagy valószínűséggel ez lehetett az a ház, ahova költözött. Az ajtóhoz kísérve kényelmetlenül egymás felé fordultunk, s szinte a szavak a torkunkon akadtak – Akkor holnap találkozunk a suliban. – mosolygott rám, majd a zárba helyezve a kulcsot, majd azt elfordítva nyitotta ki az ajtót, s besétált az épületbe. Apró intést követve, hátat fordítottam, s elindultam haza.
- Megyünk mi is? – Hyuna félénk hangja zavarta meg a bámulásunkat.
- Mehetünk. – válaszoltam, majd kisétálva a helyiségből Hyunáék fele vettük az irányt. Ahogy haladtunk, úgy tűnt nekem a környék egyre ismerősebbnek. Ismerős házak, ismerős fák, ismerős kocsik sora mutatkoztak meg szemeim előtt, ahogy az út menti járdán sétáltunk. Egyik pillanatban még előttem sétált a lány, majd a másikban egy nagyon aranyos kis háznál fordult le jobbra. Nem volt túl nagy, de nagy valószínűséggel ez lehetett az a ház, ahova költözött. Az ajtóhoz kísérve kényelmetlenül egymás felé fordultunk, s szinte a szavak a torkunkon akadtak – Akkor holnap találkozunk a suliban. – mosolygott rám, majd a zárba helyezve a kulcsot, majd azt elfordítva nyitotta ki az ajtót, s besétált az épületbe. Apró intést követve, hátat fordítottam, s elindultam haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése