8. Békülés (Jungkook szemszög)

Kiakadása egyáltalán nem lepett meg, hisz mióta elsőnek meglátta azóta szerelmes volt barátomba.
Bár sose értettem miért hisz nem is ismeri. Csupán csak látásból. Utáltam az ilyen felületes szerelmeket. Egy ember nem szerethet bele valakibe csupán a kinézete miatt, és nem a belső értékei miatt.
- Figyelj, Han, meg volt rá az okom. - válaszoltam nyugodt hangnembe.
- Nem érdekel! - tartotta még mindig a magas, s erőteljes hangot.
- Velem te ne beszélj ilyen stílusba megértetted?! - emeltem fel én is a hangom. - Egyenlőre én vagyok az idősebb! Addig add meg a tiszteletet! - parancsoltam rá. Nem bírom ilyenkor. Annyira tiszteletlen tud lenni, hogy az már nem igaz.
Semmit nem szólva viharozott ki a szobámból. Nem zavart. Teljesen jogtalanul akadt ki. Jimin az én barátom, azt teszek amit akarok. Nem fogok miatta jó pofizni neki. Ő se tesz értelem semmit. Meg amúgy is, most főleg nem. Tiszteletlen, holott semmi okot nem adtam rá hogy az legyen.
Olyan zavaros most minden. Egy nap alatt a megszokott életem. Pont az utolsó évembe. Ahj pont a legrosszabbkor. Holnap még beszélnem kell azzal a két jó madárral. Na az lesz még egy érdekes menet.
- Jungkook! - kiáltott  édesapám. Hogy itt sose lehet pihenni.
- Megyek! - kiabáltam vissza, s nagyot sóhajtva felálltam helyemről. Lomha léptekkel trappoltam a társaság felé. Mindenki ott volt. Anya, apa, és a húgom. Már megint mi rosszat tettem? - Mit csináltam megint? - tettem fel a kérdésem egy sóhaj kíséretében.
- Miért kiabáltál rá a húgodra? - annyira tudtam. Mindig ezt csinálja. Ha valami nem úgy történik ahogy ő szeretné akkor egyből megy anyáékhoz panaszkodni.
- Ahj nem unod még? - nézek Han-ra. - Mindig úgy kell tennem ahogy nektek jó. Én már nem bírom. - akadtam ki, s fogtam magam és eljöttem otthonról. Csak sétáltam, és agyaltam. Mindent elrontottam. Eddig annyira tökéletesen ment minden de, jött Ő és megváltoztatta az életem egy nap alatt. Nem hiszem el hogy ilyen érzéseket tud kiváltani belőlem. Mégis miért? Miért történt mind ez ilyen hirtelen? Egyáltalán ki ő hogy megteheti? Ahj, miért kell nekem ennyit agyalnom?
Hosszú időkig csak sétálgattam míg elértem egy parkig. Ám még itt is folyamatos pörgött az agyam, s kérdések zápora zúdult rám. Egyszer egy kezet éreztem meg vállamon. Odakapva tekintetem pillantottam meg azt a lányt aki a terápián is volt, Narit.
- Szia. - köszönt rám mosolyogva. Mit keres ő itt?
- Szia. Hát te? - néztem rá csodálkozva. Erre még nem láttam. Vagy lehet csak akkor nem foglalkoztam vele.
- Csak sétáltam, és megláttalak. Gondoltam köszönök. - mosolygott még mindig. Kedves lány de, egy kissé furcsa.
- Nem ülsz le? - kérdeztem. Nem akarok most egyedül lenni, és az ő társasága legalább olyan amit el tudok viselni.
- Ha nem zavarlak. - ült le. Furcsa mód egész jól el tudtunk beszélgetni. Remek társaság volt. Mesélt a családjáról, s én is az enyémről. Sokban hasonlítottunk. Mind a ketten "kívülállónak" érezzük magunkat akár a családunkban, akár magába a világba. Azt is megtudtam hogy színész szeretne lenni. Érdekes, nem néztem volna ki belőle.
- Akkor művészeti iskolába vagy? - kérdeztem rá mivel magától nem mondta.
- Nem. - válaszán kicsit meglepődtem amit észrevehetett mivel magyarázni kezdte miért is nem. - Tudod mikor jelentkeztem középiskolába akkor még a szüleimmel éltem. Mint említettem mindig is színész szerettem volna lenni de, apám ezt nem engedte. Azt mondta azzal úgy se tudok mit kezdeni mivel nem biztos hogy befutok. Ezért legyen egy normális szakmám ami számára az ügyvéd volt mondván hogy "Ügyvédekre mindig szükség van.". Így elküldött egy gimnáziumba, hogy utána tudjam folytatni a tanulást és meglegyen a diplomám. - mondandója végén nagyot sóhajtott. Szegény lány. Nem értem miért kell megfosztaniuk az álmától. Én nem tudom mit tettem volna ha a szüleim nem engedték volna a művészetit. A szülőknek támogatniuk kéne a gyerekét, és nem lebeszélni. Jó, igen, kockázatos de, ha visszatartják az embert az úgy még rosszabb. - Na de nekem ideje menni. Örülök hogy találkoztunk. - állt fel mire én is így tettem. - Szia. - intett, s már el is ment.
- Szia. - köszöntem. Megnéztem telefonomon az időt. Rájöttem hogy nekem is ideje indulnom, és már mentem is. Narinak köszönhetően ki tudtam a fejemből verni a Jiminnel való ügyemet. A fejem nem sajgott a sok gondolkodástól, és végre ki tudtam kapcsolni. Úgy éreztem hogy minden rendben van. Rendben huh? Belegondolva semmi sincs rendben. Épp darabokra hullik az életem. A családom egyre jobba kezdi éreztetni vele hogy egy senki vagyok a szemükbe, a legjobb barátom látni se akar. Egyedül ami megmaradt az a "hírnevem", ami annyit jelent, hogy bármelyik lányt egy csettintésre megkapom az osztályból. Ezzel csak az a baj, hogy nekem már egyik sem kell egyedül Hyuna. Nem tudom mi vonz benne ennyire. Talán a megközelíthetetlensége. Megmagyarázhatatlan érzést érzek a közelébe. Annyit tudok hogy akarom Őt. Bármi áron.
- Mégis hol voltál? - édesanyám ideges kérdése fogadott egyből amint meglátott.
- Csak sétáltam. - rántottam meg a vállam, s már indultam is a szobámba. Semmi kedvem nincs most egyikőjükhöz se. De, miért is lenne csak egyszer úgy ahogy én akarom.
- Állj csak meg. - parancsolt rám.
- Mi van? - kérdeztem flegmán. Ha ő ilyen velem én se leszek másabb.
- Mi az hogy mi van?! - emelte fel hangját. - Egyenlőre még én tartalak el addig tisztelettel beszélj velem! - utálom mikor ezt hozza fel. Ezért is várom már hogy vége legyen ennek az évnek, és mehessek el.
- Akkor mit szeretnél még? - kérdeztem gúnyos hanggal. Unom már ezt az egészet.
- Elmondanád miért vagy ilyen a húgoddal? - már megint ez.
- Ugyan milyen? Számon kért mert összevesztem Jiminnel holott semmi joga hozzá. Tudom hogy teljesen bele van zúgva de, könyörgöm semmi esélye nála. - lehet hogy ez durva volt de, ez az igazság. Ismerem Jimint biztos nem állna le vele.
- Ezt miért kellett?? - húgom sírós hangja csapta meg hallójáratomat.
- Han... - folytatni se tudtam mivel elszaladt. Anyám csak a fejét csóválva ment utána. Egy nagy sóhaj kíséretébe bevetettem magam a szobámba, s az ágyamra dőltem. Tudom hogy most nagyon megbántottam de, igazam volt. Jimin nem olyan akinek az ilyen lányok jönnek be. Főleg hogy a húgom, ráadásul még kicsi hozzá.
Annyit gondolkodtam ezen, hogy elnyomott az álom. Csak reggel ébredek fel a telefonom csörgésére.
Szemeimet nagy nehezen kinyitva vettem elő telefonom. Az éles fény egyből bántani kezdte a szemem. Mikor már kezdtem megszokni megnéztem az időt, és egyből tudatosult bennem hogy 20 percem van a készülődésre. Villám sebességgel rohantam be a fürdőbe. Egy gyors tusolás után felkaptam magamra valami ruhát, bedobáltam a táskámba a könyveimet, s már indultam is.
Szerencsémre még csengő előtt értem be, így kifújva magamat huppantam le helyemre. Nemsokára Jimin is megérkezett aki mellettem foglalt helyet. Furcsa volt, a feszültséget szinte tapintani lehetett kettőnk között. Igazából nem akartam hogy ez legyen. Azt akartam hogy minden olyan legyen mint régen. Hogy tudjunk normálisan beszélni, hogy együtt jöjjünk suliba, hogy végre minden normális legyen.
Egész nap kerestem az alkalmat hogy megkérdezzem nem e beszélnénk meg de, egyszerűen nem találtam. Nem tudtam hogy kezdjek hozzá. Hisz nem állíthatok oda csak hogy:"Csá haver nem akarsz ma átjönni. Dumálni kéne." Vagy mégis?
Utolsó óra. Már muszáj vagyok odamenni. Rászánva magam totyogtam el a padunkig ahol most nem állt senki. Leültem barátom mellé, s szóra nyitottam a számat.
- Figyelj, Jimin... - kezdtem bele.
- Hm? - kapta rám a tekintetét. Meglepett volt.
- Nem jönnél ma át? Beszélnünk kéne. - hadartam el de, remélem azért megértette.
- Haver, öhm...nem gerjedek a pasikra ugye tudod? - viccelte el. Istenem, ilyenkor legszívesebben megütném.
- Nem úgy. - forgattam meg szemeimet.
- Jah, persze. Mikor? - belegyezését hallva egy kis boldogság töltött el.
- Suli után? - minél hamarabb túl akarok rajta lenni.
- Rendben. - egyezett bele, s már be is csengettek. Az egész óra csigalassúsággal telt. Lehet azért mert kissé izgultam vagy csak mert utálom a kémiát. Egész órán csak a padon feküdtem. A tanárt úgy különösebben nem érdekelte mit csinálunk csak nyomatta az anyagot. Ám egy beszélgetésre felkaptam a fejem.
- Ugrott a kajálás. Ezzel a hülyével megyek haza. Átmegyek hozzájuk megbeszélni a dolgokat. - padtársam beszélgetett az előttünk lévő lánnyal. Együtt kajáltak volna? Ennyire jóba lettek ilyen rövid idő alatt? 
- Aztán tudod, óvatosan. Még a végén az ajtókeretbe ütközöl! -  nevettek fel egyszerre. Tudom hogy mire céloztak. Szóltam volna de, jobbnak láttam csendbe maradni. Nem hiányzik megint a veszekedés.
- A végén aztán úgy járok ahogyan te reggel. - együtt jöttek suliba? De Jimin később jött be. Lehet csak nem akartak feltűnést. Most már biztos vagyok benne. Köztük lesz valami...
- Ezt még visszakapod! - vágta oda neki a lány, s ki is csengettek. Összepakoltam a cuccaimat, és mentem volna ki, ám Iseul az utamba állt. Tekintetét látva elkapott az undor. Úgy látszik a tegnapi mondatát komolyan gondolta. Ugyan már, még hogy megbánom. Kikerülve őt mentem ki a teremből. Jimin már ott állt az ajtó mellett.
- Majd ezt meglátjuk Hyunácska, még meglátjuk! - kacsintott az elhaladó lányra, s karomba kapaszkodva vonszolt ki az épületből. Egyikünk se szólalt meg egész úton. Csak lassan lépkedtünk egymás mellett míg a házunkhoz nem értünk. Kinyitottam az ajtót, s egyenesen az emeletre vettük az irányt, a szobámba. Magunkra csuktam az ajtót, addig Jimin leült az ágyamra, s tekintetét rám szegezte. - Miről kéne beszélnünk? - tette fel a kérdést mire én sóhajtottam egyet. Nem akartam egyből így kezdeni de, tudtam hogy ő a lényegre tér.
- Szeretnék bocsánatot kérni tőled amiatt, ami tegnap történt! - kezdtem bele. Láttam rajta hogy ideges mivel felállt, és elkezdett körbe-körbe járkálni. Nem tudtam mit tegyek csak tehetetlenül álltam, s egy pittyegő hang ütötte meg hallójáratomat. Az én telefonom nem volt, így kizárásos alapon csak a Jimin lehetett. Nem hívták csak egy üzenetet kapott. - Ki az? - kérdeztem félve mire sóhajtott.
- Hyuna. - válaszolt, s visszaült ágyára. - Akkor, miről is lenne szó? - ejtette ki érzelem mentesen a szavakat. Nem válaszoltam. Némán álltam csak aminek hatására láttam hogy egyre feszültebbé vált. - Elmondod, vagy rendezzem át az arcod, ahogy te rendezted át az enyémet?! - emelte fel hangját aminek hatására egyre nagyobb, s kínosabb csönd következett.
- Van köztetek valami? - törtem meg végül. Lehet nem az lesz ennek a következménye amit én várok de, muszáj volt megkérdeznem. Arca egyből egy fintort, és meglepettséget vett fel.
- Ez most nem komoly igaz? Nem vagyok olyan mint te. - válaszolt mire én kénytelen voltam felnevetni. Ezt ő se gondolhatta komolyan. Mindenki tudja hogy ugyan olyan mint én. Reakciómon csak felmorrant mire én abbahagytam a nevetést.
- Neeem, mert te olyan ártatlan bárányka vagy. - válaszoltam szarkasztikusan. Arca egyre jobban pirosodott az égető dühtől amit szavaim váltottak ki belőle.
- Ha csak ezért hívtál el is mehetek. - indult meg az ajtó irányába mire én ráfogtam csuklójára.
- Nem. - sóhajtottam fel. Annyira nem akartam ezt. Az egész olyan kellemetlen volt. - Mint mondtam szeretnék bocsánatot kérni. Szeretném ha az lenne mint régen. Tudom, hibáztam de, én bízok benne hogy meg tudsz bocsátani. Jó ember vagy Jimin. - eresztettem el egy mosolyt. Válaszul ismét egy meglepett arcot kaptam.
- Nekem...gondolkodnom kell. - viharozott ki szobámból, ezzel magamra hagyva. Tény hogy nem így kellett volna. Nagyot sóhajtva dőltem hátra ágyamon. Nem akarok ismét ezen gondolkodni. Annyira bonyolult minden. Miért írt egyáltalán Hyuna Jiminnek? Tuti van köztük valami csak titkolják. Nem értem miért. Megérteném. Nem vagyok én annyira rossz ember. Lehet sokszor elvesztem a fejem de, alapjáraton nem vagyok ilyen. Tisztába tartanám a választását.
Elmélkedésemet egy idegesítő zaj zavarja meg ami nem volt más mint telefonom. Ilyen hamar átgondolta volna? Ám nem Jimin volt az. Nari írt. " Nagyon örültem hogy ma láthattalak. Remélem minél hamarabb találkozunk ismét:)" Sorait olvasva egy apró örömhullám szántott végig teljes mivoltomat. Ő valahogy más volt mint a többi lány. Kedveltem. S nem csak azért hogy meghúzzam. Magát az embert kedveltem meg. Valahogy ő más. 
Gyorsan visszaírtam neki, s lementem a konyhába. Étvágyam nem volt, így csak inni mentem. A helyiségbe beérve húgomat pillantottam meg. Szemei vörösek voltak, arca sápadt, haja kissé kócos. Az egész lány borzalmas látvány volt.
- Han.. - szólítottam meg mire rám se nézve állt fel helyéről, és indult volna ki, ám csuklójára fogva megállítottam. - Figyelj. Sajnálom amit mondtam de, ismerem Jimint. Nem kezdene veled mivel a húgom vagy. - ecseteltem neki álláspontomat amit rezzenéstelen arccal fogadott.
- Befejezted? Mert mennék. - rántotta ki karját szorításomból. Nagyot sóhajtva lépkedtem vissza szobámba ahol egyből a telefonom csengése ütötte meg a fülemet. Amint megláttam hogy ki keres elkerekedett szemekkel meredtem telefonom kijelzőjére. Kicsit várva húztam el a zöld jelzést majd fülemhez emeltem a készüléket.
- Gondolkodtam... - kezdett bele. - Megbocsátok. - mondta ki csak ezt az egy szót, s le is tette egyből. Meglepett. Nagyon is de, örültem is neki. Lehet újra minden normális lesz.

7. Békülés (Jimin szemszög)

Azon a rövidke útszakaszon, amit az otthonomig tettem, egy kavicsot rugdostam a járda szélén. Nem tartottam valami jónak a viselkedésemet, de ha őszinte akarok magamhoz lenni, még ha meg is ismerem, nem húznám meg a csajt. Vicces abba belegondolnom, hogy mindenki másképp lát, közben meg nem is vagyok rossz ember. Néha hülyeségeket csinálok, meggondolatlan vagyok, de attól eltekintve normálisnak tartom magam... Már amikor.

A házunk elé érve azonnal berontottam a házunkba, aminek a bejárati ajtaja nyitva volt. Furcsálltam, de amint beljebb tessékeltem magamat a nappalinkba, édesanyámba futottam. Mosolyogva, énekelve fogadott a konyhába, ahogy odaslisszoltam, s leülve a pulthoz figyelni kezdtem mozdulatait. Főzött, s közben mosogatott. Boldog voltam a látványa miatt, hiszen nem sokszor adódik az a pillanat, hogy ilyen boldognak láthassam az édesanyámat. Persze, tudta, hogy hazaértem, mégsem szólt hozzám egy szót sem. Mosolygott. Nekem ennyi elég volt, hogy mindent rendben láthassak.

Pár percnyi szóváltás után felmentem a szobámba, s magamra csukva az ajtót a telefonom rezgését kezdtem el érezni a nadrágom farzsebében. Hyuna üzenetét felfedezve a telefonom kijelzőjén, egy halovány mosolyt kellett húznom arcomra. Megköszönte a cselekedeteimet. Örültem neki, de aggasztott, mert tudtam, hogy JungKook miért ment el arra a terápiára, és miért viselkedett úgy. A képem pedig tovább sajgott. Nem éreztem Hyuna közelében a fájdalmat, de ahogy egyre jobban belemélyültem az önmagamban feltett kérdésekbe, annál jobban kezdtem el azt érezni, hogy a fejem ketté tudott volna hasadni, és legszívesebben üvöltöztem volna az égető fájdalomtól. Ilyen erősen sosem vert meg, de most kivételesen a területének érzi Hyunát. Vicces.

Percekig feküdtem az ágyamon, s csak gondolkodtam. Hyuna, JungKook és a családom volt a gondolataim főbb célpontjai. Hyuna az érkezése miatt, JungKook a bunkósága miatt, amit már elviselni is alig bírok, s a családom. A nap legtöbb részében édesapám dolgozik, s édesanyám pedig a munkahelyéről hazatérve mindig az itteni tevékenységeket végzi. Főz, mos, takarít. Alig van rám ideje, s alig figyeli az én dolgaimat, de ha szükségem van rá, mindig mellettem áll, s jobban figyel rám, mint bárki más.

- Kisfiam, lejönnél segíteni? – édesanyám kissé fáradt hangját meghallva, azonnal a földszinten teremtem. Sosem kellett sokszor kérnie. Mindig ha kért tőlem valamit, mindig mentem, és segítettem neki – Levennéd kérlek a felső polcról az üveget? – kérlelőn rám pillantva egy szavába került, s le is vettem az említett tárgyat a polcról. Amint a kezébe adtam, az arca elfehéredett, ahogy jobban megpillantotta sebes arcomat. Puha ujjait végighúzta felsebzett bőrömön, amire a válaszom csak egy felszisszenés volt, s odakaptam a fájó helyhez a kezemet. Nem szerettem mikor emiatt nézett rám szomorúan édesanyám, de tisztában volt azzal, hogy sokszor okkal kerültek ilyen sebek a képemre – Mi történt veled, kicsikém? – érdeklődve kérdezte meg, s szemeiben szomorúságot fedeztem fel. Gyűlöltem magam, s JungKookot, hogy miatta kellett így látnom azt a nőt, akit örökké szeretni fogok.

- Majd vacsora közben elmesélem. – válaszoltam halkan, s azonnal eltávolodott tőlem, majd visszabattyogott a tűzhelyhez. Nem szólt semmit, csak jelzett, hogy terítsek meg magunknak. Ezt a kérését teljesítve azonnal kerestem két tányért, s evőeszközöket, majd azokat az asztalra elhelyezve az étket is az asztalra tettem, miután édesanyám befejezte annak főzését. Percekkel később leülve az étkezőasztalhoz elkezdtünk enni, majd szó nélkül belevágtam a mesélésbe, hogy pontosabban mi is történt a képemmel – Mi előtt újra megkérdeznéd. – nevettem el magam – Az történt velem, vagyis a fejemmel, hogy jött egy új csaj a suliba, és a mi osztályunkba került és JungKook kinézte magának. És igazából ezzel semmi gond sem lett volna, ha nem azt csinálta volna, hogy kijelentette volna a csajnak, hogy megfektetné. Kiment a lány, akit Hyunának hívnak, és én utána mentem. Elkezdtem beszélgetni vele, hogy elmagyarázzam neki a dolgokat, és Kook meg kijött, és utána meg elkezdett hisztizni, pattogni, hepciáskodni és végül képen törölt. Utána fogtam magam, eljöttem a suliból, sétálni voltam, és... – pillantottam édesanyámra, akinek a falat szinte a torkában akadt a mondandóm közben. Igaz, szólnom kellett volna. hogy nem leszek a suliban, hogy máshol töltöm a napomat, de igazából az ilyenekhez már hozzászokott. Sok ilyenben volt részem, illetve részünk, hogy ellógtam a sulit – utánam jött az új lány és beszélgettünk, sétáltunk, és JungKook is utánunk jött. Megint meg akart ütni. Utána Hyunával voltam sétálni, beszélgettünk, elmentünk fagyizni délután, és ott összefutottunk Kookkal, és mondta hogy volt valamilyen terápián. Amit én kamunak tartok. Mert még ha volt is, akkor is Hyuna miatt ment, hogy megfektethesse, és ezzel azt mutassa, hogy egy ártatlan bárány. – fejeztem be mondandómat, s az evészetet folytattam inkább. Kínos volt ezt így elmagyaráznom, hiszen nem sokszor volt alkalmam ilyenekről panaszkodni. Minden lányt megkaptam, akit akartam. De még azokat is, akiket nem, de részegségemnek köszönhetően mindig azokba bukkantam, akiket nem kívántam magam alatt tudni. De ilyet még nem igazán tapasztaltam sem a magam, sem pedig JungKook részéről.
- Jimin, szerintem minden rendben lesz. Ne aggódj ezen! Ha Kookie bocsánatot kér, próbáld meg azt, hogy megbocsájtasz neki. Hisz együtt nőttetek fel. Olyan, mintha a fiam lenne, mintha az öcséd lenne. Kérlek fiam, bocsáss meg neki, jó? – fürkészte édesanyám az arcomat, ami egyből undort vett fel. Nem szerettem sosem azt, ha így kellett volna rá néznem, de ez esetben teljes mértékben érthető volt az, ha abban a pillanatban olyan arcot vágtam, amilyet. De semmit sem szóltam, csak falatoztam tovább, s amint befejeztük, a tányérokat betettem a mosogató kagylóba, s elmosogattam.

Édesanyám hangját meghalva, hogy felmegy az emeletre a szobájába, nyugodtsággal töltött el. Nem azért, mert érdeklődött, hanem azért, mert mindig miattam dolgozott sokat, s az utóbbi időben gyakran fárad el hamarabb, így mindenben segítek, ha tudok. A mosogatást követően azonnal eltörölgettem az edényeket, majd elpakoltam azokat a helyükre. S amint mindent tisztának tudhattam, felrohantam a szobámba, s összeszedtem a pizsamámnak való felsőmet, s alsónadrágomat, majd a fürdőszobába berohanva megengedtem a vizet. Amint levetettem a ruháimat, a megfelelő tartókba bedobtam azokat, majd a tusoló alá beállva engedtem magamra a forró vizet. Lenyugtatott, s felfrissített egyszerre. Tusfürdőt a kezembe nyomva kezdtem el megmosni felsőtestemet, majd végtagjaimat, s végül arcomat.

Amint végeztem, azonnal leállítottam a vizet, és kimásztam a tusolóból. A törölközőt magamra téve kezdtem el törölgetni magam, majd csípőm köré tekerve az anyagot nyúltam a fésűért. A hajamat megfésültem, ami a víz hatására kicsit összeállt, majd a pizsamámnak használt öltözéket végül felvettem, s kimentem a helyiségből.

- Anyu, ha gondolod, mehetsz fürdeni! Én mára elköszönök. – léptem be szüleim szobájába, s édesanyám mosolyogva pillantott rám vissza. Nem kellett ennél több, hogy tudjam, rendben van – Jó éjszakát! – köszöntem el tőle, s egy apró puszit nyomva arcára, el is hagytam a szobácskát, s a saját területemre tévedtem vissza. Az ágyamra feküdtem és a telefonomat vettem elő, amiben egy nem fogadott hívás fogadott, este negyed tizenegykor – Hát te hogy-hogy hívtál? – hívtam vissza a hívást hagyott felet, s egy lágy hang fogadott.
- Azért hívtalak, hogy holnap reggel nem akarnánk együtt menni suliba? Jó volt ez a nap, és azért örülnék annak, ha nem egyedül kéne mennem. – magyarázkodott a lány, mire felkuncogtam. Aranyos dolog volt tőle, hogy megkért, így egy igent válaszoltam kérésére. Pár percet még beszéltünk, majd egy jó éjt kíséretében letettük a telefont,

A készüléket az éjjeli szekrényemre tettem, s a szemeimet becsuktam, amint a falnak fordultam. Elaludtam. Másnap reggel a telefonom zajára keltem ami most kivételesen nem volt idegesítő. Gyorsan összeszedtem a holmimat, felöltöztem egy egyszerű farmer és kétszer nagyobb fekete felső kombinációjával, majd a bakancsomat felvéve rohantam le a földszintre ahol a reggelim fogadott. Gyorsan behabzsoltam, majd el is indultam a megfelelő irányba. Egész pontosan Hyuna elé.
Reggel Hyunával találkoztam suli előtt, s az egész utunk beszélgetésben gazdag volt. Végig nevettük az utat, s végig hülyéskedtük. Becsengetés előtt tíz perccel értünk be az épületbe, de még sétálgattunk egy kicsit. S amint elérkezett az idő, Hyuna ment be a terembe, én pár percre rá léptem át a küszöböt. JungKook pillantásával találkozott az enyém, s amint elfoglaltam a helyemet mellette, erősebben éreztem a feszültséget. Nem érdekelt. Felőlem lehetett feszült, izgatott, ideges. Nem bírtam már elviselni, hozzászólni sem bírtam. Így minden órán szótlanul ültem, s a szüneteimben mindig volt velem valakit. S az utolsó előtti óra előtti szünetben Hyunával töltöttem az időt, míg JungKook valahol kereste magát.

- JungKookkal nem beszélsz akkor? – pillantott rám kétségbeesetten, majd a pár méterrel odébb lévő gyámoltalan külsőt felvevő srácra nézett.

- Nem. Majd ha ő idejön hozzám, és valamilyen beszélgetést kér, maximum akkor. De ha bocsánatot akar kérni, szerintem felesleges nekivágnia. – adtam egyszerű választ, s a velem szemben ülő egy fintort öltött arcára. Nem mondtam a reakciójára semmit sem, mert felesleges lett volna vele szemben akár hisztiznem, akár veszekednem.

- Próbáld meg. – hangzott el, eme kérlelő mondat, s a homlokomat a kinyújtott karjaimra helyeztem, ugyanis már nem bírtam semerre sem nézni – Nem akarom, hogy miattam össze legyetek veszve. – válaszolta ismét, s fejemet megsimogatva hagyta, hogy önsanyargató mivoltom még rosszabbul fessen.

A csengő pár másodpercre rá megszólalt, s a tanár azonnal meg is érkezett a tanterembe. Arcáról lerítt, hogy megint szívatni készül minket, de már hozzászoktunk ahhoz, hogy ilyen velünk. Szeret minket, de ha a jól megérdemelt tanár-diák csínyekről van szó akkor ez a tanár, mindig benne van a mókának nevezhető dolgokban. S az órája a szokásos bevezető szöveggel kezdődött ami a hiányzókat övezte körül, majd pedig egy gyors röpdolgozatot követően leadta a tananyagot.

Kicsengettek. Hyuna egy szót sem szólt hozzám, nyilván ezzel is jelezni akarta, hogy JungKookkal ki kéne békülnöm. Ezt meglátva a Kook, hogy senki sem volt az asztalunknál, lassú léptekkel sétált mellém, s hezitálva, de végül megszólalt.

- Figyelj, Jimin... – kezdet bele, valamiféle szöveg formálásába.

- Hm? - rákapva tekintetemet, valamiféle kíváncsiság és meglepettség került arcom vonásaira

- Nem jönnél ma át? Beszélnünk kéne. – hadarta el mondandóját, s halovány félelem ült ki arcára. Ennyire ijesztő volnék, vagy csak ennyire meg akarja dumálni a dolgokat, hogy ilyen gyáván állít ide, úgy ahogy eddig még sosem tette?!

- Haver, öhm...nem gerjedek a pasikra ugye tudod? – vicceltem el az egész helyzetet. Persze, jó lett volna ha másképpen tálalja, de ha neki így jó, legyen. De ahogy arcát néztem, legszívesebben fejbe vágott volna, de ez kölcsönös szituáció, ha már az előző nap szétverte a képemet.

- Nem úgy. - forgatta meg látványosan szemeit. Vicces volt azt látnom, ahogy próbálkozik, de ha neki fontos, tegyünk egy próbát.

- Jah, persze. Mikor? – beleegyezésemnek hangot adva szinte látszódott rajta a megkönnyebbülés.

- Suli után? – érdeklődött mire egy aprócska hullámvasúton kezdtem el érezni magam. A suliba menet megbeszéltem Hyunával, hogy az utolsó óra után elmegyünk kajálni, amit én állok, de ezek szerint ugrott a dolog.

- Rendben. – egyeztem bele ismét, kissé hezitálva. Újabb megkönnyebbülést fedeztem fel barátomon, s szavam után, már a csengő is megszólalt, s elkezdődött az utolsó óránk, ami a kémia volt. Lassan telt, de a tanár annyira el volt foglalva a tananyag kiadásával, hogy nem is figyelte azt, hogy Hyuna végig háttal volt neki, és beszélgettünk – Ugrott a kajálás. Ezzel a hülyével megyek haza. Átmegyek hozzájuk megbeszélni a dolgokat. – unottan kimondva a szavakat, a padtársam figyelmét is felkeltettem, ám nemigazán érdekelt az, hogy fülelt. Figyelhette a párbeszédünket nyugodtan, hallgathatta azt, hogy miről is beszélünk. Nem érdekelt.

- Aztán tudod, óvatosan. Még a végén az ajtókeretbe ütközöl! – nevetett fel halkan, s ezzel egy időben én is. Természetesen vettem a célzást ezzel az egésszel, hogy vigyázzak, s ahogyan arra is, hogy mit cselekszem, mert a végén valamibe beleütközök.
- A végén aztán úgy járok ahogyan te reggel. – újból felnevetve éreztem az egész osztály szúrós pillantását égni az arcomon, ám egyetlen egy választ sem kaptam. A tanár továbbra is magyarázott, Hyuna pedig idegesen nézte vigyorgó képemet. Minap, mikor az iskolába jöttünk, egymás mellett sétáltunk, s az egyik gödörbe belelépett, de szerencséjére nem esett el. Csak magán röhögött, mint egy beszívott ürge, s végig úgy jöttünk a suliig, hogy be nem állt a szája, csak röhögött.

- Ezt még visszakapod! – záró mondatként a képembe vágta ezeket a remek szavakat, s a kicsengő zaja zengte be ismét az egész épületet. A nyelvemet kiöltve a lányra kezdtem el a cuccaimat pakolni, s az osztályterem ajtajában vártam JungKookra, aki lomha léptekkel battyogott felém.
- Majd ezt meglátjuk Hyunácska, még meglátjuk! – kacsintottam neki, majd JungKook felkarjába kapaszkodva kihúztam az iskola épületéből. Egy szót sem szólt, csak csendesen araszolgatott mellettem végig, s amint a házukhoz értünk a bejárati ajtót kinyitotta, s betessékelve engem az emeletre mentünk a szobájába. Az ajtót magunk mögött becsukta, majd én szépen komótosan totyogtam az ágya felé, amire végül le is ültem, s pillantásaimat felé szegeztem – Miről kéne beszélnünk? – érdeklődtem, mire nagy nehezen, de lehuppant mellém.

- Szeretnék bocsánatot kérni tőled amiatt, ami tegnap történt! – kezdett bele szánakozón a bocsánatkérésébe, ám nem bírtam tovább hallgatni. Fel kellett állnom, s a szobájában el kellett kezdenem sétálni, hogy jobban sikerüljön a gondolkodás, ám ezt a telefonom rezgése zavarta meg. Hyuna volt az, s egy üzenetet írt, miszerint béküljek ki JungKookkal, mert nem akarja, hogy miatta rosszban legyünk. Valamelyest igaza volt, de nem hagyhattam szó nélkül a dolgokat. Halovány mosolyt öltve arcomra olvastam el újra és újra az üzenet tartalmát, majd egy hang rázott vissza a kegyetlen és unalmas valóságba – Ki az? – érdeklődte félénken, mire egy komor arcot felvéve visszaültem az ágyra, majd hatalmasat sóhajtottam.
- Hyuna. – válaszoltam egyszerűen, majd visszahelyeztem a zsebembe a készüléket – Akkor, miről is lenne szó? – tettem fel kérdésemet, amire már tényleg egy komolyabb választ vártam. Nem mondott semmit, csak hallgatott mint a sír, s éreztem, ahogy agyam kezdett elborulni attól, hogy játszotta magát, s nem felelt – Elmondod, vagy rendezzem át az arcod, ahogy te rendezted át az enyémet?! – kezdtem idegesen kiabálni, aminek a végeredménye az örökkévalóságon átívelő, ordítozó csend volt.

- Van köztetek valami? – törte meg végül a kínosnak mondható csendet. Tudtam, hogy egyből ez lesz az, amivel ugrani fog. Tudtam! Nem bírtam ki, hogy ne reagáljak valamilyen mimikával. Egyből undor, s meglepettség egyvelege került rá arcomra.

- Ez most nem komoly igaz? Nem vagyok olyan mint te. – szavaira válaszolva azonnal felnevetett, ám nekem kicsit sem tetszett. Tudtam, hogy arra gondol, hogy kamuzok, hogy ugyanolyan lennék mint ő, de tévedett. Hülye fasz...! S ahogy arcomat bámulta vihogó képével úgy morrantam fel, s ezután így kényszerült arra, hogy abbahagyja a nevetésnek nevezhető reakcióját.

- Neeem, mert te olyan ártatlan bárányka vagy. – szarkazmustól bűzlő válaszát meghallva azonnal a düh mámorítóan részegítő érzése villant fel arcomon, a vöröslő szín képében. Nem értettem a célzását, de nem is érdekelt. Jobb dolgom volt annál, minthogy a sületlenségeit hallgassam.

- Ha csak ezért hívtál el is mehetek. – indultam az ajtó irányába, ám gyorsan reagálva elkapta a csuklómat, ezzel is maradásra bírva engem.
- Nem. – sóhajtott fel. Arcán lerítt minden gondolta. Jobban ismertem, mint bárki más, így tudtam, hogy nem volt ilyen jellegű szándéka, de elbaszta – Mint mondtam szeretnék bocsánatot kérni. Szeretném ha az lenne mint régen. Tudom, hibáztam de, én bízok benne hogy meg tudsz bocsátani. Jó ember vagy Jimin. – eresztette el egy halovány mosolyt. Válaszul úgyszintén egy meglepett arcot vágtam. Nem hittem neki. Nem tudtam. Akkor nem.
- Nekem...gondolkodnom kell. – rohantam ki szobájából, ezzel magára hagyva őt, s hazáig meg sem álltam. Nem tudtam semmit sem mondani neki. Rábólintani meg végképp. Idő kellett nekem ahhoz, hogy tényleg meg tudjak neki bocsájtani. Számomra ez vele szemben nem ment zökkenőmentesen sosem.
Amint hazaértem, a cipőmet levettem a bejárait ajtónál, majd szó nélkül battyogtam a szobámba, ahol magam mögött kizárva a külvilágot, az ágyamra vetettem magam. A plafon bámulását egy ideig jó murinak tartottam, ám nem igen mondhattam valami jó programnak és elfoglaltságnak. A szemeim lassan kezdtek lecsukódni, s a fájdalommal sem törődve ismét előtört belőlem a kín. Az egész napot igyekeztem úgy eltölteni, hogy nem törődtem azzal, hogy fájt a fejem, de egy pontra való fókuszálás miatt már a szemeim is fájni kezdtek. Ismét lehunytam pilláimat, s halk levegővételeket véve igyekeztem elterelni a gondolataimat, de ezt a telefonom zaja szakította félbe. Egyik szememet kinyitva pillantottam rá a készülékre, miután kivettem farzsebemből, s egy mosoly kíséretében felvettem a készüléket.
- Hogy ment? – szólalt bele a készülékbe a szomszédomnak nevezhető lány, s a vigyor a képemről azonnal eltűnt – Ne csináld ezt, mond már! Jimin, kérlek. – hangja kérlelő volt, s egyben lerítt róla, hogy érdekli a dolog, ám bánja is, hogy megkérdezte.
- Nem volt semmit. Bocsánatot kért, és miután az üzenetedet megkaptam azzal jött, hogy van-e köztünk valami. Vagyis közted és köztem. Utána elismételte, hogy bocsánatot akart kérni, de én inkább eljöttem, mert gondolkodnom kell, hogy tényleg meg akarok-e neki bocsájtani. – röviden elmagyarázva neki a helyzetet, csak hümmögött. Értettem, hogy miért csak ennyi volt a válasza a rövid magyarázkodásomra, de tudtam, hogy még csak a javát fogalmazza meg a fejében.
- Bocsáss meg neki! Vágd az arcába és ha még egyszer megteszi ezt, tudod, hogy mit kell tenned. – mondta magabiztosan, s ezzel elgondolkodtatva engem, feleszméltetett. Sosem gondoltam még arra, hogy valamihez mérjem a barátságunkat ilyenkor, így most már tisztában voltam vele, hogy mit kell tennem. Egy köszönöm elhangzása után, azonnal kinyomtam a készüléket, s a készüléket az éjjeli szekrényemre helyeztem újból.
Ismét perceket töltöttem el azzal, hogy gondolkodjak, s egy rövidre nyúló gondolatmenet után kikeltem az ágyamból, s a földszintre mentem, ahol édesapám fogadott. Nem szólt semmit, csak ült a kanapén, s újságot olvasott. Látványosan fáradt volt, de ezért sem mukkantam meg. A konyhába battyogtam, ahol megittam egy pohár narancslevet, s visszaslisszolva a szobámba. Amint becsuktam magam mögött az ajtót, azonnal a telefonomért nyúltam, majd elkezdtem kutakodni a névjegyzékeim között. Amint megtaláltam a telefonszámot, azonnal felhívtam. Párszor kicsörgött, majd apró lélegzetvételeket kezdtem el hallani a vonal túlsó végéről.
- Gondolkodtam... – kezdtem bele – Megbocsájtok. – válaszoltam, majd kinyomtam a készüléket. Többet nem akartam mondani. Csak ennyivel le akartam tudni a dolgot, s a majd lesz, ahogy lesz elvet követve vártam, hogy mi lesz a továbbiakban ezzel a barátsággal.