6. Kezelés

Miután ők elmentek, én még ott álltam magam elé meredten bámulva. Pár perc kellett míg az agyamba végigpörgettem a történteket. Ahogy elmélkedtem, a lábam magától indult el, egyenesen hazáig. Körbenéztem, de semmit és senkit nem találtam.
 Anyu dolgozott, apa szintén dolgozott, a húgom pedig iskolában.  Így hát feltrappoltam szobámba, s ágyamra lefeküdtem. Kb negyed órán át csak a plafont bámultam. Míg nem egy hirtelen érzéstől vezérelve felültem, és laptopomat magam elé vettem.
A keresőbe beírtam:"Dühkezelési terápiák Busanban.". Rögtön kiadott rengeteg oldalt. Az egyikre rákattintottam, és egy telefonszám után kutattam az oldalon. Csak görgettem, és görgettem, és még mindig görgettem, mikor megakadt a szemem egy telefonszámon. Tárcsáztam. Csengett...Csengett...Csengett...És még mindig csak csengett. Azt gondoltam, hogy lerakom, mikor is beleszól egy női hang.
- Jó napot! Miben segíthetek? - hangja kellemes volt, s kedves.
- Öhm..J-jó napot! Öhm...khm...Nos...a-azt szeretném kérdezni... - nem folytattam.
- Igen?
- Öhm...lehet még jelentkezni a terápiára? - nyögtem ki végül.
- Persze. - mondta vidáman. - Pont ma lesz 2 órakor.
- Re..rendben. - válaszolom.
- Egy nevet kérhetnék? - kérdezi.
- Jeon JeongGuk. - válaszolom.
- Akkor szeretettel várunk. Viszont hallásra. - szakítja meg a vonalat a nő. Leraktam magam mellé a készüléket, s ismét a plafont kezdtem el nézni. Megéri vajon? Talán...de egy valamire biztos jó lesz. Mit szólna ha megtudná? Valószínűleg nem hinné el. De, miért is érdekel ez engem? Csak megakarom húzni, és nem lenyűgözni. Nem is tudom miért agyalok én ilyeneken.
Gyorsan el is hessegettem az ilyen gondolatokat, és lementem a konyhába.
- Éhes vagyok. - álltam be a hűtő elé. Végignéztem az itthon található ételeket, de egyiket se akartam most enni, úgyhogy inkább elvetettem az evési tervemet. Visszavánszorogtam szobámba, ismét gondolkodni kezdtem ezen az egészen. Miért is csinálom én ezt mindig? Lehet igaza volt Jiminnek és le kell szállnom a magaslóról. És Hyunanak....talán tényleg elvetettem a sulykot.
Addig-addig gondolkodtam míg az idő el nem telt, s már indulhattam is. Nagy nehezen rávettem magam, hogy cipőmet felvéve elinduljak. Az odavezető úton egy kavics rugdosása kötötte le a figyelmemet. Közbe megnéztem párszor a címet. Lassan, de csak odaértem a helyre. Egy magas épület. Lassan lépdelve mentem be. A recepción egy fiatal nő ült. Szemüvege mögül elmélyülten nézte az előtte lévő számítógépet. Odamentem el, s megszólítottam.
- Elnézést. - hangomat meghallva tekintetét egyből rám kaptam.
- Áh jó napot! - mosolygott. - Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen.
- Telefonon beszéltem egy nővel hogy szeretnék jelentkezni.
- Mindjárt megnézem. - valamit pötyögött a gépén, majd tekintetét ismét rám emelte. - Jeon JeongGuk?
- Igen. - helyeseltem.
- Második emelet 5-ös terem. - informál hova is kell mennem.
- Köszönöm. - hajolok meg, s utamat az emeletre veszem. Első emelet....Első és fél....Második emelet. Bingo. 1-es terem...szembe vele a 4-es...mellette a 7-es...az mellett a 8-as...mellette a 2-es. Hogy van ez beosztva?? Figyelem a kiírásokat, de sehol nem látom az 5-ös termet. Komolyan még az égiek se akarják hogy én oda bemenjek. Nem igaz hogy nem találom. Vagy hússzor végig mentem az épületen. Nagy elkeseredetten sétálgattam, reménytelenül néztem ide-oda mikor végre megtaláltam az 5-ös termet. Lassan nyitottam be az ajtón. Hirtelen minden szempár rám szegeződött. Voltak bent kb 20-an. Nem volt nagy helyiség de, kicsi se. Pont megfelelő. Körbe pár szék volt melyen a betegek helyezkedtek el. Középen egy szőke hajú nő ült jegyzettömbbel és tollal a kezében. Valószínű hogy ő a kezelő orvos. Bár egész fiatalnak tűnik. Arca nem tükrözött meglepettséget így gondolom tudta hogy érkezem. De, a körülötte lévő emberek arcára kiült az előbb említett érzés.
- Jó napot. - köszönök kissé halkan, azért remélem meghallották.
- Szerbusz. - köszöntött a szőke hajú nő. - Már vártuk, hogy mikor jössz, nélküled nem kezdtünk bele. Foglalj helyet. - mutatott rá az üresen álló székre. Lassan meghajoltam, s a szék irányába indultam. Le is ültem rá, majd körbenéztem a társaságon. - Kérlek mutatkozz be. - folytatta még mindig mosolyogva a szőke nő. Bólintottam, s bele is kezdtem.
- Jeon JeongGuk-nak hívnak, 18 éves vagyok és most végzek a gimnáziumba.
- Megtennéd hogy elmondod miért kerestél fel minket?
- Eddig is nehezen tudtam kordába tartani az indulataimat de, mikor a legjobb barátomat ütöttem meg végleg betelt a pohár. Igazából én nem gondoltam arra hogy eljöjjek egy ilyen helyre de, mondhatni felnyitották a szemem. Ráébresztettek arra hogy nem jó amit teszek.
- Hogy ütötted meg a legjobb barátodat?
- Jött egy új lány az osztályunkba. Gyönyörű az a lány, nem csoda hogy nekem is és Jiminnek is egyből megtetszett. Szünetbe oda mentem hozzá és beszéltünk de, lekoptatott és kiment. Jimin utána ment. Mikor megtudtam elszállt az agyam és utánuk mentem. Kérdőre vontam hogy mi az hogy beszél vele. Egyszerűen annyira...annyira... - kezem ökölbe szorult mondandóm közbe. - annyira elgurult az agyam hogy megütöttem. Sőt később mikor az utcán találkoztunk akkor is készültem megütni.
- Értem. - válaszolta a nő, s elkezdett valami írni a jegyzettömbjébe. - Nos úgy gondolom meg kell próbálnod felülkerekedni a haragon, féltékenységen. Meg kell tanulnod hogy az életbe nem minden úgy fog alakulni ahogy te azt akarod. - ecsetelte amit én már tudtam.
Bólintottam, s áttértünk egy másik emberre. Sorra meséltek az emberek magukról és a problémáikról.
Voltak elég érdekesek. Az egyik lányon viszont meglepődtem. Egyidős velem, és a szülei kidobták otthonról a "betegsége" miatt. Milyen szőrnyű, én nem tudnám elviselni hogy a szüleim eldobjanak maguktól csak mert ilyen problémától szenved az ember.
Végül a nevét is megtudtam, Nari. A neve is aranyos.
Lassan végeztünk mindenkivel, s a szőke hajú nő mondta hogy mára végeztünk és mehetünk. Nem volt kedvem hazamenni így úgy döntöttem inkább elmegyek sétálni.
Utamon végig gondolkodtam. Egyrészt Narin, másrészt hogy tényleg jót tett hogy elmentem erre a kezelésre. Ahogy gondolkodtam végig egy követ rugdostam. Mikor túl messzire rúgtam már nem volt kedvem érte menni, és úgy határoztam hogy már indulok haza. Így hát átmentem a zebrán, ám ennek a tervemnek annyi lett mivel két ismerős arcot pillantottam meg a tőlem nem messze élvő cukrászda egyik asztalánál. Szemmel láthatóan jól elvoltak. Nem bírtam megállni hogy ne menjek oda. Elsétálva mellettük észre se vettek.
- Jó napot! - köszöntem az idős hölgynek a pult mögött.
- Szia. - felhőtlenül mosolygott, s hangjából is kivehető a kedvesség. - Mit adhatok?
- Csak egy citromos fagyit. - bólintott és már adta is. - Köszönöm. - vettem el tőle, kifizettem és már mentem is ki. Mikor elértem Jiminék asztalához kissé meglöktem kezét.
- Hé... - fordult meg de amint meglátta hogy én vagyok az kissé ledöbbent.
- Sajnálom. - mondtam egy merő gúnnyal a hangomba.
- Jungkook... - szólalt meg Hyuna. - Ez...nem az.. - kezdett bele a magyarázkodásba.
- Nem kell magyarázkodnod. Hisz nem tartozol te se hozzám és Jimin se... - állítottam meg beszédébe.
- Jungkook.. - nyögte nevemet Jimin. - Én...sajnálom.
- Ne sajnáld szabad ember vagy nem? Nem lehet minden úgy ahogy azt én akarom.
- De ezt most....? - vett fel arca egy értetlen tekintetet.
- Hogy honnan jött? - egy szót sem szól csak bólintott. - Tudod elmentem egy düh kezelési terápiára., és úgy gondolom jót tett.
- Hogy mit csináltál? - tekintete elárulta hogy nem hitt a saját fülének.
- Jól hallottad. Elmentem és jót tett. Kicsit helyrerázott. - gondolkodtam el.
- Most az miatt....? - szólt ismét Hyuna.
- Mert te azt mondtad hogy menjek és azért mentem mert be akarlak cserkészni? - a lány félve bólintott mire én kissé elmosolyodtam. - Nem. Csak gondolkodtam és rájöttem hogy tényleg érdemes lenne. - arcuk még mindig meglepett volt. - Na de ha most megbocsátotok. - indultam el. - További jó mulatást. - intettem nekik. Lassan lépkedtem hazafelé. Kicsit büszkeséget éreztem magamba, de nem tudom miért. Ahogy sétáltam haza egyre jobban ez az érzés kerített hatalmába. Büszke voltam magamra hogy megtettem ezt. De eléggé meglepődtek. Nem nézték volna ki belőlem? Mondjuk én se gondoltam. Minden más lesz ezek után? Nem tudom de, a suliba nem derülhet ki, vége lenne a "hírnevemnek". Beszélnem kell Jiminékkel hogy senkinek ne mondják el. Igen! Holnap első dolgom lesz. Már csak egy dolog aggaszt. Még is mióta, és a fontosabb kérdés miért vannak ők ennyire jóba? Lehet ismerik már korábbról egymást? Kizártnak tartom. Áááh belefájdul ebbe az egészbe a fejem. Inkább úgy döntöttem nem agyalok most ezen. Lassacskán csak hazaértem. Sajnálatomra pont belebotlottam az én drágalátos kis hugicámba.
- Szia bátyus. - köszönt nekem az említett személy.
- Szia hugi. - köszöntem vissza. Na ha megint elkezd nyaggatni akkor én kiakadok. Állandóan arról kérdezget hogy:"Jimin hogy van? Mit csinált ma? Van már barátnője? Igaz nincs? Beajánlanál nála?" és még ehhez hasonló kérdések tömkelege szokott fogadni. Már annyira unom. Esküszöm ha már végleg megunom már ráveszem azt a tökfejt hogy menjen el vele valahova, csak hogy békén hagyjon már végre.
- Mizujs? - veszi fel a szokásos "beszéljünk Mr. Tökfej Seggarc Park Jiminről" .
- Ne kezd megint Haneul. Pont most nincs ehhez kedvem. - kezdtem bele a nyafogásba, s megindultam a szobám felé.
- De most nem azért kérdeztem. - futott egyből utánam. Mikor beért én megálltam, s fapofával bámultam az arcába. - De komolyan. Olyan régen beszéltünk egy jót. Nem érdekelhet mi van az én drága bátyámmal? - mosolygott arcomba. Csak vállat vontam, és folytattam az utamat a szobámba.
Beérve a saját kis birodalmamba egyből az ágyat vettem célba, s lehunyt szemekkel ültem le rá. Csak akkor nyitottam ki a szemeimet mikor besüppedt mellettem az ágy. Nem kellett Einsteinek lennem hogy rájöjjek szeretett húgom az. Semmi erőm nem volt ehhez az egészhez.
- Ne legyél már ilyen morci. - törte meg a csendet.
- Nem vagyok morci. - morogtam. Jó, ebből lehet nem az jött le de most nem érdekel.
- De az vagy. Na mesélj mit csináltál ma? Hmhmhmhhmmm?? - vigyorog rám perverzen??? Mikor lett ez ilyen? Mi lett az én ártatlan kis húgomból? Áh olyan gyorsan felnőnek. Na jó ez most úgy hangzott mintha valami 1000 éves vén csorosznya lennék.
- Mi lett veled húgom? - adok hangot meglepődöttségnemnek.
- Ne terelj. Na mondjad. - néz rám szúrós szemekkel.
- Semmi különös nem történt. Jött egy új lány az osztályunkba meg...összevesztem Jiminnel. - ahogy kimondtam ránéztem egyből, s reakcióját látva egy kisebb borzongás futott át rajtam.
- HOGY MIT CSINÁLTÁL?!?! - hangja tocsogott a dühtől. Megértem hisz azt hiszi így más semmi esélye nála de, ha tudná mi történt...

5. Kegyetlen történet

Más lehetőséget nem láttam magunknak, csak azt, hogy elslisszoljunk. Nem néztünk vissza addig, amíg el nem értük az egyik olyan utcának a sarkát, ahol szinte biztonságban érezhettük magunkat. Elengedve Hyuna kezét a falhoz sétáltam, majd nekinyomva hátamat egyenletesen csúsztam le a koszos, mocskos betonra. A még ökölbe szorított kezemet bámultam, s a hitetlenség minden egyes morzsája futotta át magát elmémen, s testemen, ahogy tudatosult bennem az, hogy JungKook megütött, s én is megütöttem őt.
- Nem a te hibád. – halkan megjegyezve sétált hozzám, majd elém guggolva a kezemet a kezébe vette, hogy megnyugtasson azzal.
- De az én hibám. – suttogtam – Mindig ez van, ha kiszúr magának egy lányt, és én meg úgymond jóban vagyok, vagy leszek vele. Igazából mindig képen töröl, ha ilyen lehetősége van és mindig hisztizik, hogy miért Nem őt választják. – taglaltam, mire a velem szemben lévőnek az arca egyből fehér árnyalatot vett fel – Hasonlítunk egymásra, de mégis sok mindenben különbözünk egymástól. Én az a fajta vagyok, aki meg akarja ismerni a prédáját, ellenben ő. Neki mindig is az volt a célja, hogy hogyha új lány volt itt, vagy bárhol, elsőre le akarta fektetni. Te vagy az első, akit nem tud. – taglaltam a dolgokat.
- De ez akkor sem a te hibád! Nem azért jöttem utánad, hogy szemrehányást tegyek, hanem azért, hogy köszönetet mondjak neked azért, mert kiálltál mellettem. – araszolt közelebb mivoltomhoz, aminek hatására a bennem lapuló ragadozó felélénkült.

- Haza kísérlek. – jelentettem ki, majd lassan, ütemezett mozdulatokkal a falnak szorítva hátamat felálltam, s Hyuna apró kis kezét tovább fogva felsegítettem. 

- Nem kell. Menjünk sétálni és beszéljük meg inkább. – hadovált, miközben a kezét kihalászta a kezem szorításából.

- Anyudék nem lesznek kiakadva, hogy az első napon már lógsz? Már mint nem zavar, ne értsd félre, csak ez rossz lenne rád nézve, hogy máris az első napodat kihagyod. – ecseteltem érveimet, mire egy halovány mosoly jelent meg az arcán, s nevetni kezdett. Apró döbbentséggel a képemen csatlakoztam hozzá, s aprót kuncogva ragadtam meg csuklóját, s vezetni kezdtem az úton, ami a park felé vezetett. Pár métert meghaladva eresztettem el vékony csuklóját, majd feszélyezetten elfordulva tőle, s kerestem a megfelelő utat, ami a park felé vezethet. Ezt megtalálva, szélsebes rohanásba kezdtem, amit a lány is követett, s ahogy egy padot láttunk, úgy kezdtünk el gyermekek módjára versenyezni. Az előny Hyunának adva boldogan ült le a pad egyik oldalára, míg én a másik oldalon foglaltam helyet, s magam elé bámulva, percekkel később hangja zökkentett ki a komor világomból, ami JungKook tetteit fixírozta.
- Nem kellett volna kijönnöd utánam a suliban. – motyogta maga elé meredve, s ahogy hangját meghallottam, úgy tapasztottam előre pillantó arcára a szemeimet – Mármint, én nem azt mondom, hogy nem örülök, hogy próbáltad helyrehozni, de a JungKookkal való barátságodat nem kellene kockáztatnod. – szavai egyre haloványabbá váltak, s a végét szinte elharapva, már nem hallottam nagyon semmit.
- JungKooknak ilyen természete van. A suliban azóta, hogy átléptük a küszöböt, mi voltunk a menő csávók. JungKook az ártatlan külsejéről híres, s ha valakit meg akar magának szerezni, akkor beveti magát, és addig fűzi az áldozatait, míg nem az ágyában kötnek ki, egy jó este reményében. – kezdtem bele a mesélésbe, s arra lettem figyelmes, hogy a mellettem ülő lány, a fejét, a vállamnak döntötte. Eszeveszett mód kezdtek a hormonjaim pörögni, s ahogy nyugtattam le magam, úgy csökkent bennem a hormonok okozta kábulat. Furcsa volt, hogy olyan voltam, mint egy kisfiú, de ezekben a dolgokban különböztünk a legjobban JungKookkal. Míg ő ártatlannak tűnik s egy ragadozó, engem mindenki egy vadállatnak tart a külsőm alapján, de tévednek. Sokszor átesek a ló túlsó oldalára, de mindig tudom, hogy hol a határ, s azt is, hogy Hyunának ez az, amire szüksége van. Normális embereket keres, akik nem olyanok mint én, vagy JungKook. De ahogy elnézem, neki már ez sem számít.
- És te milyen vagy? – emelte fel fejét, s szemeimbe mélyesztette sötétbarna, csillogó íriszeit, s kérdését feltéve, összerezzentem. Nem azért, mert nem tudtam volna, válaszolni, hanem tartottam attól, hogy elmondjam-e azt, hogy ellentétek vagyunk. De mégis, szóra nyitottam a számat, s beszéltem.
- Ilyen szempontból, szöges ellentéte vagyok JungKooknak. Én nem az a fajta vagyok, aki azonnal megfektet valakit, hanem inkább megismerem az illetőt, és ráhagyom, ha kell. Ha pedig nem, első adandó alkalommal elintézem, hogy az ágyamba kössön ki. – vallottam be az igazat, s ahogy jobban megfigyeltem Hyuna arcát, az én arcom is felöltötte a hitetlenkedés álarcát. Nem amiatt, amiket mondtam, hanem a ténytől, hogy JungKookkal sok mindenben hasonlítunk, hiszen együtt nőttünk fel, de épp ezek azok, amik miatt ellentétek is kialakultak közöttünk. Olyanok vagyunk, mint a testvérek, akik civakodnak, s én, mint az idősebb vagyok a reális, de mégis, mindig Kook az, aki kikerül győztesen. Nem mintha zavarna, én is az egy éjszakás kalandokra hajtok, de megválogatom sokszor azt, hogy kit cserkészek be, de előtte felmérem, hogy mit tudhat. S ezt, a természete, viselkedése és az öltözködése alapján tudom meghatározni – Szerintem inkább hagyjuk azt a témát, hogy én milyen vagyok. Te milyen vagy? Pontosan miért kerültél Busannak ezen részébe, s ebbe az iskolába? – szegeztem neki kérdésemet, s arcáról minden érzelem eltűnt, s csak a komolyság okozta rezzenéstelen izmok mozdulatlansága került puha arcára. Fejét felém fordítva mélyesztette íriszeit szemeimbe, s mély levegőt véve ajkait résnyire kinyitotta, ezzel is jelezve, hogy belekezd a beszédbe.
- A magad fajtáktól menekültem el abból a suliból. – kezdett bele a mondókájába – Igazából nagyon jó a régi sulim, nagyon imádtam odajárni, csak az volt a gond, hogy tavaly az egyik srác megerőszakolt a suliban, előtte egy másik pedig megfenyegetett, hogy megöl. És nem értem, hogy miért. Addig eljutottam, hogy a tanulmányomért, hogy azért, mert nem bírtak felszedni... – mereven kezdett el nézni a távolba. Felfordult a gyomrom attól amit mondott, de meg is értettem. Ezzel a megnyilvánulásával már tisztábban láttam a helyzetét, s azt is, hogy elsőre miért nem voltunk neki szimpatikusak. Tovább hallgatva a mondanivalóját, sokszor ledöbbentem. Évekkel ezelőtt elhagyták a szülei, a nevelőapja bántalmazza s ezért olyan amilyen. Hogy a külseje alapján mindenki bántja, mert biztos mindent megkap, hogy semmiért sem kell küzdenie. De a hab a tortán azt hiszem, még nem ezek lehettek azok –  A legjobb ezek közül pedig az, hogy a nevelőapám is megerőszakolt. Ő az a fajta, aki ha ráveti magát valakire, azt nem hagyja békén. Most meg elköltöztem a nagyszüleimhez, mert fájt az, hogy a nevelőanyám rá se hederített a segítség kérésemre, inkább hagyott szenvedni. De volt olyan is, mikor átjött hozzám az egyik osztálytársam, hogy megírjuk a házit, akkor is molesztált, és bámult. – hullott ki ár könnycsepp mélybarna íriszeiből, s ezeket észrevéve azonnal átnyújtottam neki egy zsebkendőt, ami a táskám egyik eldugott zsebében tölti magányos napjait. Ezen felbuzdulva magamhoz húztam s vállán átdobva kezemet megöleltem. Kényelmetlen volt számomra, hogy ilyen voltam, de jobban belegondolva, a természetem ilyen. Sok esetben fogtam volna magam, és felálltam volna, majd szépen lassan magára hagytam volna az illetőt, de Hyunát nem mertem ott hagyni, egyes egyedül a gondjaival. Féltem attól, hogy meggyűlöl, de igazából nem is ez volt a legnagyobb gondom. Kedvelem. Nem akarok tőle semmit, hiszen még csak most jött, de kedvelem. Kedves lány, akinek szüksége van a törődésre, és a megértésre. Tudtam, hogy neki ez sokat számít, hogy valaki van, aki nem arra pályázik, hogy meghúzhassa, hanem, hogy életet leheljen a törékeny lelkébe, s a törékeny testébe. Ez furcsa dolog tőlem, de jobban belegondolva, logikusabb – Ugye nem akarsz ezek miatt a dolgok miatt kihasználni? – tapasztotta rám hatalmas szemeit, s szomorkásan, aggódva bámulva engem, megráztam a fejemet. Nem fordult meg bennem az, hogy ezekkel a dolgokkal kihasználjam. Megkaptam az okot, ami miatt itt van, ami miatt a sulinkban van, és nekem az bőven elég – JungKookkal meg beszélj kérlek, mert eléggé seggfej. Értem én, hogy ti vagytok azok, akikre minden csaj vágyik, de pofátlan dolog volt tőle, hogy már az első napomon arra hajtott, hogy lefeküdjek vele. Rólad meg nem néztem le azt, hogy ennyire normális vagy. – nevette el magát, s ezen tette miatt, arcomra egy halovány mosoly ült ki.
- Gyere, inkább menjünk fagyizni. A vendégem vagy. – lassú, monoton mozdulatokkal felállva a padról, nyújtottam kezemet az apró, puha kezéért, s miután belekapaszkodott, felhúztam a falapról, s elindultunk a városba. Halk léptekkel, csak a szuszogásunk és a lélegzésünk volt hallható, de ez a csend sem volt kínos.
Hosszas, perceknek tűnő sétálás után a városközpontban lévő cukrászdában kötöttünk ki.A forgalom tömegesen nőtt, s még ha már kora délután is volt, az emberek csak özönlöttek arra a helyre. A kis fagyizóba betévedve Hyunát előre engedve megvettük a fagyijainkat. Az egyik asztalhoz letelepedve azonnal falni kezdtük a finomságot, s pár szót váltva, ismét csendben voltunk.
- Ne nézz így. Minden rendben lesz, és senki sem fog neked esni, sem pedig becserkészni. Az a segg meg nem fog többé ilyeneket mondani, arról kezeskedem. – nyugtattam meg Hyunát. Egy apró pillantást rávetve, láttam, ahogy egy aprócska kis mosolyt húzott arcára. Örültem annak, hogy mosolyog. Ahogy ettük a fagyit, úgy telt az idő, s az egyik pillanatban arra lettem figyelmes, hogy valamelyik vaksi gyerek nekiment annak a kezemnek, amiben a fagyit tartotta. – Hé... – fordultam meg, s ahogy JungKook képét megláttam, az összes porcikám összerezzent, s ledöbbentem bámultam a képét. Mi a szar?!

- Sajnálom. – gúnnyal a hangjában válaszolt.

- Jungkook... – szólalt meg mellőlem Hyuna. – Ez...nem az.. – kezdett bele a magyarázkodásba.

- Nem kell magyarázkodnod. Hisz nem tartozol te se hozzám, és Jimin se... – szólt közbe, miközben Hyuna próbálta az eseményeket elmondani, hogy ne legyen félreérthető.

- Jungkook.. – nyöszörögtem nevét furcsa hangot hallatva, s kényszeredetten a legjobb barátomat nézve bambultam. – Én...sajnálom.

- Ne sajnáld, szabad ember vagy nem? Nem lehet minden úgy, ahogy azt én akarom. – mosolyodott el ahogy rám nézett. Elment az esze, vagy mégis mi a jó élet történt vele?!

- De ezt most....? – vett fel az arcom egy értetlen tekintetet.

- Hogy honnan jött? – egy szót sem szólva bólintottam. – Tudod elmentem egy düh kezelési terápiára, és úgy gondolom jót tett. – válaszolt készségesen.

- Hogy mit csináltál? – pillantottam rá egyre döbbentebben, s mintha hazudott volna, egy szót sem értettem mondanivalójából.

- Jól hallottad. Elmentem és jót tett. Kicsit helyrerázott. – gondolkodott el mondandóján.

- Most az miatt....? – szóltam meg ismét Hyuna.

- Mert te azt mondtad, hogy menjek és azért mentem, mert be akarlak cserkészni? – a mellettem ülő Hyuna félve bólintott egyet mire JungKook haloványan elmosolyodott. – Nem. Csak gondolkodtam és rájöttem hogy tényleg érdemes lenne. – továbbiakban is csak meglepetten bámultuk. – Na de ha most megbocsátotok. – indult el. – További jó mulatást. – intett nekünk, majd komótosan elhagyta a helyiséget, s mi csak homály fedte látással néztük, ahogy lajhár módjára sétál az utcán.
- Megyünk mi is? – Hyuna félénk hangja zavarta meg a bámulásunkat.
- Mehetünk. – válaszoltam, majd kisétálva a helyiségből Hyunáék fele vettük az irányt. Ahogy haladtunk, úgy tűnt nekem a környék egyre ismerősebbnek. Ismerős házak, ismerős fák, ismerős kocsik sora mutatkoztak meg szemeim előtt, ahogy az út menti járdán sétáltunk. Egyik pillanatban még előttem sétált a lány, majd a másikban egy nagyon aranyos kis háznál fordult le jobbra. Nem volt túl nagy, de nagy valószínűséggel ez lehetett az a ház, ahova költözött. Az ajtóhoz kísérve kényelmetlenül egymás felé fordultunk, s szinte a szavak a torkunkon akadtak – Akkor holnap találkozunk a suliban. – mosolygott rám, majd a zárba helyezve a kulcsot, majd azt elfordítva nyitotta ki az ajtót, s besétált az épületbe. Apró intést követve, hátat fordítottam, s elindultam haza.